Nem kérdés, hogy a metoo-kampány, a női szerepkörökkel foglalkozó rengeteg sorozat és film, a girlpower mint kulcsszó, a nők fizetéskülönbségének botránya és még egy csomó, nemrégiben kipattant sajtóhír mára odáig juttatott minket, hogy talán most, 2018-ban a legjobb nőnek lenni – egyre több téma válik közbeszéd tárgyává és rohamosan csökken azoknak a tabuknak a mennyisége, amiket pár éve még szégyen volt érinteni.
Kezd minden más lenni körülöttünk, ráadásul a bloggerek és influencerek világában még kétszer olyan gyorsan terjednek a meghökkentő posztok hírei, mint valaha – ez egy pontig elképesztő változásokat szül, de bele kell gondolnunk abba is, hogy hová vezetnek hosszútávon a haskitolós “én ilyen vagyok”-posztok, amik úgy tűnik, egyre komolyabban hálózzák be mindannyiunk Instáját – és életét.
Ó, ha megszámolhatnánk, hányszor éreztük már magunkat rondának és kövérnek, sőt egyenesen undorítónak, amikor egészen fiatalon megjelentek az első striáink vagy amikor összecsíptük az első narancsbőrös részt; hányszor szégyelltük, hogy látszik az elmaradt lábborotválás; hányszor sminkeltük ki magunkat csak a boltig amiatt a durva pattanás miatt az arcunkon; hányszor éreztük rosszul magunkat, ha megjelent egy bombázó a strandon és hányszor éreztük kellemetlenül magunkat egy előnytelen fotó miatt…
Kétségtelen, hogy a plus-size influencerek és vloggerek valamiféle pozitív irányt jelöltek ki az úton azzal, hogy vállalják magukat photoshop és indokolatlan hasbehúzás nélkül, de a különböző szőrös láb-profilok, a narancsbőrt már-már agresszívan az arcunkba toló fotók és a smink nélküli, direkt előnytelen szelfik mégsem biztos, hogy mostantól követendő példák kell, hogy legyenek… Mondom is, hogy miért.
Ezzel a szélsőséges hozzáállással, ami terjed a social médiában (nem csoda, hogy ez terjed, mindig az lesz az éppen futó kontent, ami az egekig veri ki a biztosítékot) nem biztos, hogy minden nő tud azonosulni. Én például nem. Pedig tetszik az ötlet, hogy ne az xs-es legyen az egyetlen elfogadható méret, sőt abban is benne vagyok, hogy ne kelljen Jokerre alapoznom magam a boltba menet egy pattanás miatt – de miért mondjak le a szőrtelenítésről, miért mutogassam a narancsbőrömet, és miért csináljak magamról elképesztően előnytelen képeket azzal a jeligével, hogy “én márpedig ilyen vagyok, 100%-ig, Photoshop nélkül”?
Ha ezt csinálnám, én azt érezném, hogy túlkompenzálok. Túlkompenzálnám azt, hogy azért annyira mégsem tetszik a narancsbőröm, de túl nehéznek, sőt lehetetlennek érzem, hogy megszabaduljak tőle. Túlkompenzálnám azt, hogy utálom, mikor újra elkezd nőni a szőröm a lábamon, és bizony vannak napok, amikor annyira rohanok, hogy elfelejtem leborotválni. Túlkompenzálnám azt is, hogy néha nem mutatok jól egy-egy fotón, ezért kitolt hassal mutatnám meg, hogy márpedig ez is én vagyok
De miért? Hogy dacolva elérjek valamiféle női társadalmi egyenjogúságot? Hogy kapjak egy csomó lájkot? Hogy mindenki lássa, igazából pont ugyanúgy, mint a tökéletes Instasztárok, én is csak a kinézetemmel vagyok elfoglalva?
És ez a fő baj az egész striamutogatós-haskidüllesztős képforgataggal, ami szinte minden nő social media-felületeire bekúszik legalább egy posztra naponta. Az, hogy a metoo és a női fizetések emeléséért folytatott harc közben – amik valljuk be, valahol azért magasztosabb célokat szolgálnak, mint a cellulit elleni küzdelem – még mindig a testen van a hangsúly. Félreértés ne essék, az esztétikum minden nőnek fontos és nagyon is örömre méltó, ha meg vagy elégedve a külsőddel még akkor is, ha narancsbőrös a combod, vagy néha megjelenik néhány pattanás az arcodon. Nők vagyunk, hús-vér nők, akik szellemesek, humorosak, egyszerre ezerféle problémával tudnak foglalkozni, gyermeket nevelnek, kergetik az álmaikat és sokkal többre képesek, mint profán képekkel demonstrálni azt, hogy tökéletlenek.
A pasik sem alakítanak Facebook-csoportokat és küldik be minden nap a sörhasukat vagy a problémás bőrüket – persze, ha úgy érzed, a szőrtelenítésről való lemondás hozza el neked a megváltást a mindennapjaidban, bátran kövesd az irányzatot, de azért minden támogatás és helyeslés mellett felmerül a kérdés: nem sokkal motiválóbb nőként egy önironikus, tanulságos és humoros történetetelmesélni; egy félmaraton lefutásáról szóló posztot kitenni; jótékonykodni; tippeket közzétenni arról, hogyan gyűjtöd szelektíven a szemetet; vagy egy inspiráló gondolatot megosztva megmutatni a világnak, hogy ki is vagy valójában, nofilteres és cellulites hashtagek nélkül?