Míg korábban minden hétre jutott legalább egy program, amit izgatottan várhattam, addig az utóbbi egy évben a napok inkább észrevétlenül suhantak el mellettem. Ha jobban belegondolok, a volt barátom eljegyzése nem is jöhetett volna jobbkor; végre történt valami, ami kirántott ebből a végtelen sodródásból. Mégis, ahogy ott ültem a papír-piramis mellett, nem tudtam nem arra gondolni, hogy minden egyetlen döntés következménye. A véletlenek összekapcsolódtak, láncot formáltak, és úgy alakították az életem, hogy végül itt kössek ki. Vagy épp ellenkezőleg; valójában minden okkal történik?
Vajon mi lett volna, ha nem adom be az önéletrajzom erre a munkahelyre? Vagy ha az utolsó pillanatban nem módosítok a főiskolai sorrenden? Ha egyszer jobbra megyek, és nem balra? Lehet, hogy a képzeletbeli névjegyemen nem a „Tóth Dóri, 25 éves, asszisztens és szingli” felirat virítana, hanem mondjuk „Tóth Dóri, még csak 25, de máris igazgató-helyettes”. Bevallom, párszor már az is megfordult a fejemben, hogy ha lenne egy időutazó masinám, visszamennék 2010-be, és szabotálnám az Ádámmal való találkozásomat.
Épp a második évemet kezdtem a főiskolán, és a többi kolis meghívott valami buliba szerda este. Mivel nem volt jobb tervem, igent mondtam, de végül teljesen máshol kötöttem ki: inkább csatlakoztam a szobatársamhoz és bementünk a belvárosba sétálgatni. A visszaút kész káosz volt, ugyanis figyelmetlenségből rossz buszra szálltunk, aztán pedig rohantunk a csatlakozásra, hogy megússzuk a 20 perces szobrozást a megállóban. Nem sokon múlt, hogy végül elértük, így levegő után kapkodva huppantunk le az ülésre – és szemben ott ült Ádám. Emlékszem, még csak nem is tetszett. Hihetetlen, hogy egyetlen óra alatt mennyit változhat az ember véleménye! Miután szóba elegyedtünk, már éreztem, hogy nem csak a buszon leszünk útitársak, hanem az életben is, de persze ezt az infót megtartottam magamnak. Olvass még a témában
De mi lett volna, ha akkor nem szállunk rossz buszra, és elérjük a korábbit? Vagy ha eggyel több piros lámpát fogunk ki utazás közben, és lekéssük a csatlakozást? Valószínűleg nyugodtan feküdtem volna le aznap éjjel aludni, nem tudva, hogy életem eddigi legnagyobb szerelmét és egyúttal csalódását szalasztottam el. A mély elmélkedésből aztán a telefonom csörgése zökkentett ki.
Pont a főiskolai szobatársam hívott – ez tuti telepátia! Na jó, valójában egész nap hívogatott, úgyhogy lényegében emiatt lapoztam bele a képzeletbeli emlékkönyvembe. Barbiék ma utaztak le nyaralni a Balatonra, és már legalább ötször csörgött rám, hogy csatlakozzak hozzájuk – én meg minimum nyolcszor közöltem vele, hogy határidős munkám van. De róla tudni kell, hogy nem az a könnyen meghátrálós típus.
Tőlem, nekem
Ezúttal már kissé becsiccsentve, de negyed órán keresztül sorolta az indokokat, ami miatt egy jól irányzott mozdulattal le kéne kotornom az asztalról a papírokat, és kocsiba pattanni (nem nagyon érdekelte, hogy nincs is autóm). A „nyár van” és a „nem is voltál még idén szabin” kábé háromszor hangzott el, de persze a kedvenc „a nagymamám is többet bulizik, mint te” sem maradt ki a felsorolásból. Végül kissé durcásan, de elfogadta, hogy a Balatonnak ma este ki kell bírnia nélkülem, viszont holnap úgyis hívni fog még.
Miután kettesben maradtam a papírokkal, a belső monológom ismét felülkerekedett a munkakedvemen. Vajon mikor lettem ennyire anti-partiarc? Persze két hete elmentem bulizni Kittivel, de azt leszámítva kábé a kőkorszakban táncoltam át utoljára az éjszakát. Pedig néhány éve a nyár (és a tél, meg az ősz, meg a tavasz) egyenlő volt a szórakozással; kirándultunk, strandoltunk és moziba jártunk. Aztán ezeket szépen lassan leváltotta a munka, az otthon ücsörgés… Tudom én, hogy ez teljesen normális, nem is bánkódom miatta. De azért ha most találkozhatnék Múlt-Dórival, szívesen adnék neki néhány hasznosabb tanácsot.
- Először is: negyedennyi pirosító elég lesz. Egy pohár ital után úgyis rögtön bevörösödik az arcod, a sminked miatt pedig sanszos, hogy összetévesztenek egy bohóccal.
- Másodszor, spórolj egy kicsit többet. Éhesen kerüld el messziről a bevásároló központot, mert olyanokkal is megpakolod a kosarat, amit két hét múlva dobhatsz ki. (Ezt egyébként Jövő-Dórinak is üzenem)
- Ne vállald el a legelső (nem túl kecsegtető) álláslehetőséget, csak mert attól félsz, hogy nem lesz másik.
- És végül a legfontosabb: gyűjts emlékeket! Minél boldogabbakat, viccesebbeket. Mondj igent, ne hagyd elsiklani a lehetőségeket.
Oké, várjunk egy pillanatot. Még nekem is feltűnt, hogy ez az utolsó kijelentés mennyire álszentül hangzik. Hiszen a múlton valójában nem tudok változtatni, ellenben a mostani helyzetemre még van némi ráhatásom. És tessék, ahelyett, hogy tényleg igent mondanék, inkább azon morfondírozok, mit kellett volna kicsit másképp csinálnom. Szinte biztos, hogy pár év múlva ugyanezt a tanácsot adnám magamnak. „Felejtsd el a munkát, a csalódásokat és azt a tökfej Ádámot, és szórakozz végre egy kicsit”. Aztán persze majd bánkódom azon, hogy nem fogadtam meg őket. De akkor miért vesztegetem itt az időmet egy félig megrágott szendvics és a papírhalom felett?
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
