Az elmúlt egy hétben úton-útfélen üldözött ez a két kifejezés. Először hétfőn kaptam meg őket egy idős nénitől, mert felcsaptam idegenvezetőnek, és segítettem eljutni neki a villamostól egy buszmegállóig. Aztán a munkahelyemen szegezte nekem egy kollégám, mert átvállaltam a feladatai egy részét, amikor el volt havazva velük. Végül pedig tegnapelőtt hangzott el egy barátnőmtől, mert képes voltam egy órán át hallgatni a legfrissebb párkapcsolati vitájának minden részletét, és még tanácsot is sikerült adnom – vagy legalábbis megpróbáltam, noha az utóbbi időben nem éppen ez a szakterületem.
Sorozatban a harmadik alkalomnál aztán elkezdett feltűnni a dolog, és végül beugrott a Két Szavas Játék, amit még egy ismerősöm említett a főiskolán. A lényege, hogy képzeld magad elé a legközelebbi barátnődet, majd próbáld meg jellemezni őt, összvissz két szóval. Tudom, elsőre értelmetlennek hangzik, hiszen még egy parfümöt sem lehet ennyi melléknévvel leírni. De ha megpróbálod kiszűrni a legjellegzetesebbeket, kábé 2-3 erősebb vonását azonnal fel tudod sorolni – még ha nem is tudod szóban megfogalmazni, az elképzelés már ott van a fejedben.
Nos, egészen eddig fel sem tűnt, hogy noha sosem csatlakoztam a játékhoz, mégis ott állok a résztvevők között. „Kedves és okos” – mintha beakadt volna egy lemez, az általános iskola óta az emberek 90%-ától ezt a két jelzőt hallgatom. Ha jobban belegondolok, sosem neveztek lazának, vagy kalandosnak, sem pedig ellenállhatatlanul szexinek – leszámítva egy-egy pasit a diszkóban, akik egyébként annyi alkoholt ittak, hogy mellettük állva még a szimpla lélegzéstől is bárki simán elszédült volna.
Csakhogy ezúttal nem elégedtem meg egy vállvonással. Hiszen ezen kívül millió plusz dolog megvan bennem, amiket – ahogy a mellékelt ábra is mutatja – mások még csak észre sem vesznek. Miért ne lehetnék én az a lány, akit a legjobb barátai nemhogy kettő, de még öt szóval sem tudnak jellemezni? Elkezdhetnék boxolni, megtanulhatnék repülőt vezetni, vagy eladhatnám mindenemet, és körbeutazhatnám a világot stopposként. Oké, az utolsónál talán kicsit megugrott a fantáziám. De sikerült annyira beleélnem magam a „Dóri újratöltve” projektbe, hogy rögtön felhívtam a legjobb barátnőmet, Kittit, és rávettem, hogy mozduljunk ki valamerre ma este.
Az újdonságok estéje
Kétórás készülődés után belenéztem a tükörbe, és egy egészen új valaki nézett vissza rám. Hullámos haj, hozzám képest egészen jó smink (az mellékes, hogy előtte kétszer kellett lemosnom és újrakezdenem), és egy piros miniruha, amit még tavaly vettem, hogy aztán a szekrényemben porosodjon. Az összeállításra végül egy fekete magas sarkú dobta fel a koronát, majd elindultam otthonról, felszálltam a villamosra – és soha életemben nem éreztem magam ennyire kényelmetlenül.
Még csak fél 8 volt, így nemhogy nem volt sötét, de a nap is szikrázott. Körülöttem mindenhol rövid nacis, pólós fiatalok, kisgyermekes anyukák és apukák üldögéltek, én pedig annyira kitűntem a tömegből, mintha legalábbis reflektorfényben állnék. Ahogy megláttam a vörös rúzsos, piros ruhás, magassarkús tükörképem az ablakban, már biztos voltam benne: most aztán tényleg senki sem gondol kedvesnek, okosnak meg aztán pláne.
Kittivel először a Körúton ültünk be egy viszonylag forgalmasnak tűnő bárba, afféle hangulatindító gyanánt. Persze a külsőm neki is egyből szemet szúrt, és mivel a legjobb barátnőm, tudtam, hogy értelmetlen lenne beadnom a „minden cuccom a szennyesben volt, csak ez maradt a szekrényben” dumát. Így hát 5 percben előadtam a tervem tömörített verzióját, készen arra, hogy Kitti úgyis megpróbál lebeszélni róla. Csakhogy drága barátnőm teljesen fellelkesült az ötlettől, és sorra állt elő őrült tippekkel, hogy biztosan ne skatulyázzanak be aranyosnak vagy intelligensnek.
– Mondjuk elmehetnél sétálni este egy jóképű pasival, és spontán csobbanhatnátok egyet a Dunában. Mint a filmekben!
– Oké, először is: jelenleg egyetlen jóképű pasim sincs raktáron. Másodszor pedig, a Dunába maximum akkor ugranék bele, ha lángokban állnék, és senkinél se lenne egy pohár víz.
– Akkor menjünk el bulizni, és táncoljunk a bárpult tetején.
– Hogy 2 perc múlva a biztonságiak szedjenek le onnan minket? – viccelődtünk Kittivel.
– Rendben, akkor szólítsd le azt a srácot – mutatott a bár sarkába, ahova épp abban a pillanatban ült le egy pasi.
Már épp készültem meglegyinteni a kezem, és valamilyen kifogással elhárítani az ötletet, amikor Kitti félbeszakított.
– Most komolyan. Legyél céltudatos és magabiztos. Azt a pasik egyébként is imádják. Meg aztán mi lehet a legrosszabb? Egyébként is egyedül van, még nem rendelt semmit. Kérj a pultnál valamit kettőtöknek, és ülj le mellé.
Addig-addig noszogatott, míg végül felálltam, és kissé remegő lábakkal – meg persze Kitti izgatott tekintetével a nyomomban – elindultam a pult felé. Kezdtem nagyon zavarba jönni, elvégre még sosem csináltam ilyet, és fogalmam sem volt róla, milyen itallal kéne odasétálnom hozzá. Úgyhogy végül kikértem kettővel abból, amit a legnagyobb betűkkel reklámoztak (elég drága volt, de ha úgy vesszük, ez befektetés a jövőbe, nem igaz?), és határozottan megindultam a vele szemben lévő szék irányába.
– Szia! Remélem nem zavartalak meg semmiben. Tóth Dóri vagyok –nyújtottam felé a kezem, miután letettem az asztalra az italokat, és leültem.
– Szia, Fehéri Roland – köszönt vissza meglepetten. Nyilvánvaló volt, hogy nem érti a váratlan helyzetet.
– Gondoltam jól jönne egy kis segítség az italválasztáshoz, úgyhogy hoztam neked egy ilyet. Ennél finomabbat még tuti nem ittál – próbáltam bátorságot erőltetni a hangomba.
– Köszönöm, hát ez… igazán kedves tőled – a tekintetéből kiszűrődött, hogy tetszik neki a helyzet, noha a „kedves” jelzőnek már nem örültem ennyire.
– Láttam, hogy egyedül vagy, és gondoltam örülnél egy kis társaságnak.
– Valóban, de az a helyzet, hogy…
Még be se tudta fejezni a mondatot, megjelent az asztal mellett egy szőke hajú, hosszú lábú lány, kérdő tekintettel az arcán.
– Roli, ő meg kicsoda?
Hát ez remek! És hihetetlen. És elképesztően ciki. Barátnője van, én meg mit sem sejtve becsatlakoztam harmadiknak a randijukhoz. Úgyhogy még mielőtt a „partnerem” bármit is ki tudott volna nyögni, rávágtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Szia, Dóri vagyok, a bár hostess lánya, és ma ti vagytok a szerencsés páros, akiket a főnököm kiválasztott egy ingyen italra. Fogyasszátok egészséggel, remélem ízleni fog – hadartam el a szöveget, és szélsebességgel felpattantam a székről.
Kitti arcán láttam, hogy másodperceken belül ki fog törni belőle a nevetés, ezért felkaptam a táskámat, és a karjánál fogva kitessékeltem az utcára egy „remélem, vannak még ehhez hasonló remek ötleteid” kíséretében. És ami azt illeti, volt neki. Miután sikerült levegőhöz jutnia a röhögő görcs közepette, elárulta, hogy aznap estére azt tervezte, hogy elvisz egy nagyon különleges buliba. Én már felkészültem a lehető legrosszabbra, de a várttal ellentétben egy teljesen átlagos szórakozóhelyen kötöttünk ki. Amikor viszont rákérdeztem, ugyan mitől lesz olyan emlékezetes ez a parti, Kitti átvezetett egy másik terembe: a karaoke szobába.
– Na nem! Nincs az a pénz, hogy én mikrofont fogjak a kezembe, és úgy énekeljek a terem közepén, mint egy alacsony-költségvetésű Beyoncé. – vágtam rá.
Néhány pohár koktél viszont egész hatásos motivációnak bizonyult, mert másfél óra múlva már a sorban álltunk. Kitti ki is választotta a dalt, amivel „szárnyra kap majd az énekesi karrierünk”, de csak annyit árult el, hogy a Shrekben is játszották. Ettől azért kicsit megijedtem, mert ha a Hallelujah-t szemelte ki, valószínűleg mindenki sírva rohan majd ki a teremből a magas hangoknál. Mondjuk be kell vallanom, amikor kiálltunk a mikrofonhoz, kezdett inamba szállni a bátorságom. Én inkább az a lány szoktam lenni, aki a tömegben hallgatja az önjelölt énekeseket – nem pedig közéjük áll. Viszont Kitti támogatása, a becsiccsentés mámora és az Accidentally in love című dal éneklése elfeledtette velem ezeket a gondolatokat.
Mire a végére értünk, teljesen felpörögtem. Életemben először történt meg, hogy nem a zuhanyrózsának énekeltem, és hihetetlenül élveztem. Rögtön meg is indultunk egy ünneplő koccintásra, amikor a pultos elénk lépett két pohár itallal.
– Ezt a hölgyeknek küldték – mutatott az ujjával két kockás inges pasi irányába. Bár egyikük sem volt kimondottan az esetem, a gesztust értékeltük, így csatlakoztunk hozzájuk.
Akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a Dóri újratöltve projektnek rövidesen vége is szakad – nagy szerencsémre. A srácok viccesek voltak, egész jól táncoltak, de őszintén szólva semmi közös nem volt bennünk. Tudod, milyen ez; ha nem szólna a zene, és mindenki 100%-osan józan, végig kínos csendnek és semmitmondó beszélgetésnek lennénk tanúi. A régi énem már odébbállt volna, sőt, mivel a cipőm kezdett kínzóeszközzé változni, valószínűleg otthon lett volna az ágyban. De én az új Dórit akartam megmutatni a világnak, ezért lazának állítottam be magam, és úgy táncoltam, ahogy sosem mertem volna – a kedves és okos lánynak se híre, se hamva nem volt.
Egészen addig jól is éreztem magam, míg a fiúk el nem indultak a pulthoz, hogy hozzanak valamit inni. Mivel az alkohol addigra a könyökömön jött ki, utánuk indultam, hogy kérjek egy kis vizet. Már épp meg akartam kocogtatni a vállukat, amikor elcsíptem a beszélgetésüket – amit valószínűleg nem ejtettek volna meg, ha látják, hogy mögöttük állok.
– Alakul valami ezzel a Nóri csajjal? Láttam azért elvoltatok. (Nóri? Ezt kikérem magamnak…)
– Hát, fogjuk rá. Tényleg jól néz ki, de elég kihívóan viselkedik, egy laza kalandnál többet nem tudnék kinézni belőle. Az okosabb lányokat jobban bírom.
Valószínűleg nem pontosan idéztem, mert még én sem tudtam maximálisan tisztán gondolkodni, de a szavaik villámcsapásként értek. Ennél jobb kijózanítást találni sem lehetett volna. Mindenféle reakció nélkül hátat fordítottam nekik, karon ragadtam Kittit, akiről addigra már lerítt a fáradtság, és kisétáltam vele a levegőre. Nem volt kedvem elmagyarázni neki a részleteket, így csak annyit mondtam, hogy kicsit rosszul vagyok, és szeretnék hazamenni, ő pedig csatlakozott a tervemhez.
Miután különváltunk egymástól, úgy döntöttem, az utolsó megállót inkább lesétálom az albérletemig. Lekaptam a magas sarkút a lábamról, és hagytam, hogy az este kezdete óta először cikázzanak a gondolatok a fejemben. Nem az bántott, hogy a srácokkal nem lett semmi komoly; inkább az, ahogy vélekedtek rólam. Egész éjjel azon igyekeztem, hogy lazának, céltudatosnak, szexinek lásson a környezetem, és mit kaptam helyette? Egyéjszakás kalandnak jelöltek – és teljesen érthető módon. Pedig aztán ettől a megnevezéstől fényévekre állok. Mire hazaértem, még arra se volt erőm, hogy lemossam a sminkemet (tudom, ez leírhatatlan bűn a szépségem számlájára), csak befeküdtem az ágyamba.
Szombaton, kissé másnaposan, de tiszta fejjel átgondoltam az egész szituációt. Teljes erőbedobással igyekeztem kiadni magam egy másik személynek; még ha meg is vannak bennem ezek a tulajdonságok, nem túl dominánsak. A környezetem szerint alapjáraton egy kedves, okos lány vagyok – miért harcoltam ez ellen ennyire? Elvégre, ha jobban belegondolok, egész életemben az a személy akartam lenni, akihez a barátai bátran fordulnak megértésért. Jó ember. Aki megállja a helyét a világban. Észre sem vettem, hogy az évek alatt sikerült teljesítenem a vágyamat. Sőt, nemhogy nem vettem észre, még tenni is akartam ellen. Hát mi ütött belém?
Ha az ismerőseimnek két szóval kellene jellemezniük engem, a kedves és az okos a legjobb, amit valaha is remélhetek – és ennek nagyon is örülök. Persze ez nem azt jelenti, hogy csak ennyi lennék; komplex és összetett személyiség vagyok én is, te is, a buszvezető és a postás is, de mindig lesz bennünk valami olyan, ami sokkal szembetűnőbb másoknak. Szóval, a kukába a személyiség-átalakítással. Bőven elég nekem a listám is, hogy végül megtaláljam – és nem utolsó sorban megszeressem – önmagam. És ha úgy vesszük, a hármas pontot tegnap estével sikeresen teljesítettem is. Egy teljesen új énemet ismertem meg:
Valakit, aki nem fél igent mondani az új dolgokra