1. Őszinte bókot kapni egy ismeretlentől.
2. Nyerni valamit (persze a lottónak nagyon örülnék, de azért kisebb dologgal is beérném).
3. Egy váratlan találkozás.
Olvass még a témában
4. Hóembert építeni, ahogy azt kisgyerekként olyan sokszor csináltam.
Négy apró, másoknak talán jelentéktelen dolog, ami nekem biztosan mosolyt csalna az arcomra. És bármennyire is szerettem volna teleírni a listát olyan dolgokkal, mint például „együtt bulizni a hollywoodi sztárokkal” vagy „tíz centivel hosszabb, és milliószor fényesebb hajat növeszteni”, tudtam, hogy ezúttal muszáj két lábbal a földön maradnom. Mert mindig az első lépések a legapróbbak; és biztos vagyok benne, hogy ha tényleg hiszek bennük, hamarosan be is vonzom őket az életembe. Szóval a listámat kiragasztottam a hűtőre, hogy mindig szem előtt legyen – a harmadik pont pedig nem is váratott túl sokat magára…
Amikor ott vagy, ahol lenned kell…
Időnként azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, jó helyen járok-e. Persze ez alatt nem azt értem, hogy vajon jó utcán fordultam le, hanem sokkal inkább azt, hogy az életben ott vagyok-e, ahol lennem kell. Jó döntéseket hoztam? Ezt a munkát kell csinálnom? Egyáltalán ebben a városban kell élnem? Ilyenkor általában szükségem van egy jelre, ami segít megbizonyosodnom abban, hogy minden épp úgy alakul körülöttem, ahogy annak lennie kell – és minden rossz dolog csak azért történik, hogy később valami sokkal jobb legyen belőle. Olykor pedig egy váratlan találkozás megerősíti bennem, hogy épp ott vagyok, ahol lennem kell.
Noha már évek óta Budapesten élek, és ez idő alatt rengeteg emberrel ismerkedtem meg, mégis nagyon ritka, hogy valakivel teljesen véletlenül összefussak az utcán/a moziban/egy kávézóban. Persze ez nem olyan meglepő egy ekkora városban; pont ezért ért meglepetésként, ami csütörtökön történt. Miután kiléptem a munkahelyemről, minden olyannak tűnt, mint egy szimpla hétköznap délutánon. Már kissé besötétedett, autók tömkelege várakozott a piros lámpáknál, és olyan hideg volt, hogy szinte futólépésben igyekeztem a buszmegállóhoz. Utazás közben viszont eszembe jutott, hogy a hűtőm majdnem olyan üres, mint a bankszámlám volt a karácsonyi nagybevásárlás után, úgyhogy beterveztem egy kisebb kerülőt az egyik nagyáruház felé.
Ahogy nézelődtem a polcokon, az egyik sor végén két nagyon is ismerős személyt vettem észre: a volt barátom, Ádám szüleit. Az igazat megvallva nagyon kedveltem őket, ez pedig csak még inkább megnehezítette a továbblépést, hiszen így a „pótszüleimnek” is búcsút kellett mondanom. Noha szívesen odamentem volna köszönni, nem akartam megkockáztatni, hogy az exem és a menyasszonya előkerüljön a szomszédos sorból, így hirtelen lendülettel megfordultam, és igyekeztem mindent a lehető leggyorsabb tempóban beledobálni a kosárba. Már épp beálltam a kasszához, hatalmas megkönnyebbüléssel vegyes csalódottsággal (ugyanis a „váratlan találkozás” alatt nem éppen ezt értettem), amikor a hátam mögött meghallottam az ismerős hangokat. Akkor már tudtam, a sors egyszerűen nem akarja megengedni, hogy elkerüljem a dolgot; emiatt pedig úgy döntöttem, sodródni fogok az árral, és megfordultam.