Pontosan tudom, mit kellene tennem, hogy előre léphessek. Hogy ne kínozzam magam lelki fájdalmakkal. Hogy ne kelljen a következmények miatt aggódnom. Csak egyetlen kattintásomba kerülne, és egy újabb kötelet vágnék el a kettőnk között feszülő, képzeletbeli hídon. Törölnöm kellene az ismerőseim közül, hiszen azzal garantáltan megakadályoznám, hogy ismét „bűnt szegjek”, és Sherlock Holmes-szá alakulva a képei között vizsgálódjak. A pillanatnyi elhatározottságom nagyon erős volt, de amikor rákattintottam a profiljára, mégsem bírtam megtenni. Valamilyen nevetséges oknál fogva úgy éreztem, hogy ha kitörlöm, az tényleg mindennek a végét jelenti. Visszafordíthatatlanul. Soha többet nem tudom majd, mi történik vele, hogyan alakult az élete. Ráadásul kicsit önző módon az is bennem volt, hogy ő sem fogja látni, milyen jól nézek ki mostanában, vagy mennyi izgalmas dolog történt velem.
Így hát nem tettem meg – egyelőre. Helyette megfogadtam, hogy megdöntöm a rekordomat, és sokkal tovább fogok távol maradni az online világától, mint legutóbb. Erre pedig egy újabb okom is lett: én. Azok a korábban sosem hallott tények megerősítettek abban, hogy a folyamatos őrlődés nem csak lelkileg okozhat károkat, én pedig még nagyon hosszú ideig szeretnék kívül-belül a 100% közelében lenni (vagy legalább a 80-nál, hiszen az is szép eredmény, nem?). És a nap végére igazából rengeteg dolgot megtanultam. Például azt, hogyan ne készítsünk szuflét, mennyire nagy kézügyesség kell egy sima fonáshoz is, és miért nem csak a gyenge kitartásomból fakad, hogy meglestem Ádámot Facebookon. Utóbbiról pedig azt gondolom, hogy a „Megtört Szívű Lányok”-klub minden tagjának tudnia kellene, amikor bűntudata támad a leskelődés miatt.
Úgyhogy ezúttal nem volt igaz, amit a tervekről mondanak; most igenis összejöttek – nem először, és nem utoljára! Olvass még a témában
