Hétfő – Minden kezdete
Mivel az ötlet hétfő este csapott villámként a fejembe, túl sok lehetőségem nem maradt aznap a megvalósításra – csak a gondolataim rendezése. Eszembe jutott, hogy milyen sok időt töltök álmodozással, elmélkedéssel, de vajon szoktam figyelni a külvilágra? Persze szeretem azt hinni, hogy 0-24 órás kapcsolatban állok a valósággal, és minden apróságot kiszúrok, de biztos így van ez? Ha jobban belegondolok, az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, amikor két ember beszélget, de csak az egyikük mond valamit – a másiknak esélye sincs megszólalni. Ott van, próbálkozik, de nem hallják. Az élet igyekszik megszólítani, üzenni, de én annyira el vagyok foglalva a saját dolgaimmal, hogy csak azt veszem észre, ami meteorként zuhan mellém. Így viszont az esélytelenek nyugalmával dőlhetek hátra, hiszen sosem fogom megtalálni a rejtett szépségeket, nem igaz? Hát, ezen kénytelen voltam sürgősen változtatni.
Kedd – Fogadott üzenet
A hét második napján egy igazán apró dolognak sikerült megszereznie a „Nap fénypontja” címet. Épp leültem egy padra, mivel a busz természetesen az orrom előtt hajtott tovább, és a következő csak 10 perc múlva jött. Ráadásul fájt a lábam a csizmámban, és fáztam a kabátomban is. Igen, jól sejted, gondolatban már megint lezúdítottam egy panaszlavinát, teljesen megfeledkezve az esti fogadalmamról, amikor valami jobbra vonzotta a tekintetem. Egy aprócska csillogás a járda mellett, körülbelül 10 méterre tőlem. Aztán onnan nem messze egy idős bácsi, kezében egy üres pohárral, és egy „éhes vagyok” táblával. Még csak nem is sejtette, hogy tőle néhány lépésre ott fénylik egy pénzérme a földön; az élet beszélni próbált, és ha hozzá nem is, de hozzám eljutott az üzenet. Úgyhogy felkeltem a padról, odasétáltam a járdához, és kipótoltam a talált 200 Ft-ot azzal a kevéske készpénzzel, ami nálam volt – aztán beledobtam a bácsi poharába. A tekintetében rögtön megláttam a hála és a szomorúság keveredését, és egyszerűen nem tudtam szó nélkül továbbsétálni, így leültem mellé beszélgetni, és körülbelül 20 percen át ott ragadtam. Alig bírtam elindulni haza, a segítség jóleső érzése pedig a nap további részében is ott lebegett körülöttem.
Szerda – Tripla szépségek egyetlen délutánban
Három dolog van a világon, aminek egyszerűen nem bírok ellenállni: a tejcsokinak, a kiskutyáknak és a babáknak – szerdán pedig mindháromból bőven kijutott. Az egyik munkatársam indulás előtt odalépett az asztalomhoz, kezében egy tábla csokival, amiért segítettem neki a melójában, és nem kell este otthonról dolgoznia. Olvass még a témában
„Melyik napot élnéd újra?” – 8 kérdés, amit tegyél fel a szerelmednek
Miért versenyzünk mi, nők, egymással és mikor tanulunk meg inkább összetartani?
5+1 apró jel, hogy a párkapcsolatod jobb, mint gondolnád
„Egyszerűen a látványától is rosszul vagyok” – Mi legyen a házassággal, amikor már csak utálat van?
Aztán hazafelé menet megismerkedtem a világ egyik legédesebb kutyusával (persze én elfogult vagyok, nekem Hópihe a #1). Épp sétáltam az utcán, amikor egy aprócska, kábé 3 hónapos Beagle bukkant fel a bokrok mögül, és autóversenyzők gyorsaságával kezdett el szaladni felém. Sáros tappancsaival felugrott a lábamhoz, csóválta a farkát, és nagy erőfeszítésembe került nem azonnal elolvadni a tekintetétől. Pár perc múlva aztán felbukkant a gazdi is, aki nem győzött hálálkodni, amiért lekötöttem Füles figyelmét, amíg ő utol érte – ugyanis a csöppség az egyik saroknál hirtelen irányt változtatott.
