Most, hogy a félresikerült első randim után egy időre megnyomtam a SZÜNET gombot, és felhagytam az ismerkedéssel, hirtelen rengeteg időm maradt az élet többi dolgára. Legalábbis elméletben. A tervem úgy nézett ki, hogy a gondolataim mostantól csakis a munka, a barátok és a hobbim körül forognak majd (igaz, hogy utóbbi még nincs is igazán, de csak nem olyan nehéz találni egyet, ugye?), és akkor az életem talán egy újabb irányba indul el. Persze hamar rá kellett jönnöm, hogy ehhez szükségem van egy aprócska lökéshez.
Hétfő délután hazaértem a munkából, leültem a kanapéra – és csak ültem ott. Persze lett volna ezer dolgom (elpakolni a szekrényben összehalmozott ruhákat, leugrani a boltba, vagy csak szimplán átöltözni egy kényelmesebb nadrágba), de tudod, vannak azok a napok, amikor ezek ellenére sem akarsz semmit csinálni. Pláne akkor, ha szakad az eső. Jó, abban a pillanatban épp egész kellemes idő volt, de bemagyaráztam magamnak, hogy közeledik a vihar, és ezzel meg is szűnt a bűntudatom amiatt, hogy az elkövetkező 6-7 órát a négy fal között fogom eltölteni.
De hiába a kényelmes párnák, a popcorn és a filmmaraton gondolata – valami mégis hiányzott, és bizony beletelt néhány percbe, mire rájöttem, mi az: a jókedvem. Persze nem faarccal és szúrós szemekkel járkáltam fel-alá a munkahelyemen vagy az utcán, de tény, hogy már fényévek óta nem nevettem olyan boldogan, hogy a hasam is belefájduljon. Sőt, ha most készítenének egy diagramot „Dóri panaszai” címmel, valószínűleg Eiffel-torony méretű papírra lenne szükség, hogy minden kiférjen, ugyanis még a lényegtelen dolgok is képesek voltak kiborítani.
Pedig csak apróságokról van szó: kivasaltam a hajam, erre begöndörödött a párától. Csak öt zsemlét vettem a boltban, de 15 percet álltam sorba a pénztárnál. Belerúgtam az ágy mellé tett pohárba, nekirepült a falnak, és összetört (bezzeg anno tesi órán a labdához se tudtam érni). Sok kis apróság, amik összeálltak egy naggyá, és úgy éreztem, az egész világ összeesküdött ellenem – ráadásul még barátom sincs. Úgyhogy épp itt volt az ideje a legújabb, életmódváltós kihívásnak: legalább ezen a héten megpróbálom minden napban megtalálni a csodát, szépséget, a fénypontot, még akkor is, ha azt tű formájában, nagyítóval kell keresnem a szénakazalban. Elvégre sokan hisznek a vonzás törvényében; ha pedig képes vagyok pozitívan gondolkodni, azzal talán magamhoz csalogathatom a vidámságot is.
Hétfő – Minden kezdete
Mivel az ötlet hétfő este csapott villámként a fejembe, túl sok lehetőségem nem maradt aznap a megvalósításra – csak a gondolataim rendezése. Eszembe jutott, hogy milyen sok időt töltök álmodozással, elmélkedéssel, de vajon szoktam figyelni a külvilágra? Persze szeretem azt hinni, hogy 0-24 órás kapcsolatban állok a valósággal, és minden apróságot kiszúrok, de biztos így van ez? Ha jobban belegondolok, az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, amikor két ember beszélget, de csak az egyikük mond valamit – a másiknak esélye sincs megszólalni. Ott van, próbálkozik, de nem hallják. Az élet igyekszik megszólítani, üzenni, de én annyira el vagyok foglalva a saját dolgaimmal, hogy csak azt veszem észre, ami meteorként zuhan mellém. Így viszont az esélytelenek nyugalmával dőlhetek hátra, hiszen sosem fogom megtalálni a rejtett szépségeket, nem igaz? Hát, ezen kénytelen voltam sürgősen változtatni.
Kedd – Fogadott üzenet
A hét második napján egy igazán apró dolognak sikerült megszereznie a „Nap fénypontja” címet. Épp leültem egy padra, mivel a busz természetesen az orrom előtt hajtott tovább, és a következő csak 10 perc múlva jött. Ráadásul fájt a lábam a csizmámban, és fáztam a kabátomban is. Igen, jól sejted, gondolatban már megint lezúdítottam egy panaszlavinát, teljesen megfeledkezve az esti fogadalmamról, amikor valami jobbra vonzotta a tekintetem. Egy aprócska csillogás a járda mellett, körülbelül 10 méterre tőlem. Aztán onnan nem messze egy idős bácsi, kezében egy üres pohárral, és egy „éhes vagyok” táblával. Még csak nem is sejtette, hogy tőle néhány lépésre ott fénylik egy pénzérme a földön; az élet beszélni próbált, és ha hozzá nem is, de hozzám eljutott az üzenet. Úgyhogy felkeltem a padról, odasétáltam a járdához, és kipótoltam a talált 200 Ft-ot azzal a kevéske készpénzzel, ami nálam volt – aztán beledobtam a bácsi poharába. A tekintetében rögtön megláttam a hála és a szomorúság keveredését, és egyszerűen nem tudtam szó nélkül továbbsétálni, így leültem mellé beszélgetni, és körülbelül 20 percen át ott ragadtam. Alig bírtam elindulni haza, a segítség jóleső érzése pedig a nap további részében is ott lebegett körülöttem.
Szerda – Tripla szépségek egyetlen délutánban
Három dolog van a világon, aminek egyszerűen nem bírok ellenállni: a tejcsokinak, a kiskutyáknak és a babáknak – szerdán pedig mindháromból bőven kijutott. Az egyik munkatársam indulás előtt odalépett az asztalomhoz, kezében egy tábla csokival, amiért segítettem neki a melójában, és nem kell este otthonról dolgoznia.
Aztán hazafelé menet megismerkedtem a világ egyik legédesebb kutyusával (persze én elfogult vagyok, nekem Hópihe a #1). Épp sétáltam az utcán, amikor egy aprócska, kábé 3 hónapos Beagle bukkant fel a bokrok mögül, és autóversenyzők gyorsaságával kezdett el szaladni felém. Sáros tappancsaival felugrott a lábamhoz, csóválta a farkát, és nagy erőfeszítésembe került nem azonnal elolvadni a tekintetétől. Pár perc múlva aztán felbukkant a gazdi is, aki nem győzött hálálkodni, amiért lekötöttem Füles figyelmét, amíg ő utol érte – ugyanis a csöppség az egyik saroknál hirtelen irányt változtatott.
A koronát az estére pedig egy telefonbeszélgetés dobta fel Klauval, Bálint anyukájával. Bálint az a rosszcsont, akire néhány hete vigyáztam, és úgy tűnik, nem csak nekem volt olyan kedves emlék az a 24 óra. A kisfiú ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen velem telefonon, és még azt is elmondta, hogy legközelebb aludhatok a kedvenc plüssmacijával – ezt pedig még az anyukájának sem engedi meg. Na, talán mégsem vagyok olyan reménytelen eset gyerekfronton, igaz?
Csütörtök – Meglepetésvendég az ajtóban
Egész nap jó kedvem volt, köszönhetően az előző napi figyelmességeknek, és kezdtem úgy gondolni, hogy a pozitív hozzáállás valóban bevonzza a vidám dolgokat az életembe. Erről pedig a délutánom csak még inkább megerősített. A lakásba lépve focistákat megszégyenítő tehetséggel rúgtam le a cipőmet (mint már említettem, bezzeg tesi órán…), és elterveztem, hogy főzök valami különlegeset. Ez alatt pedig igazából akármit érthettem volna, ugyanis sokszor még a legegyszerűbb dolgok is kifognak rajtam. Egyszer még egy törölgető ruhát is sikerült felgyújtanom!
És mintha az élet megérezte volna a szakácstehetségem miatti „közelgő katasztrófát”, nem sokkal később kopogtattak az ajtón. Eléggé váratlanul ért, ugyanis az épületbe csak az tudott bejutni, aki 1.) csengetett, vagy 2.) ismeri a kódot. Így hát kizárásos alapon csak az jutott eszembe, hogy az egyik szomszédom az, aki a tányérok csörömpöléséből kikövetkeztette az esti programomat, és próbál lebeszélni „őrült” ötletemről. Amikor viszont ajtót nyitottam, az anyukám állt velem szemben.
Hirtelen azt hittem, álmodok, ugyanis ő vidéken él, és évente körülbelül ötször fordul meg a fővárosban. Mint kiderült, apumat kísérte el egy munka miatt, és míg neki dolga van, gondolta meglep engem a lakásomban. Órákon át beszélgettünk és főzőcskéztünk kettesben, és hosszú idő óta először (sőt, úgy egyébként is először) sikerült olyan ételt készítenem, ami nem csak bonyolultabb volt, mint egy szimpla rántott hús, de még finom is lett.
Péntek – Halloween és a 90-es évek
Úgy tűnik, az őszi idő tényleg elvette a legjobb barátnőm, Kitti kedvét egy időre a kimozdulós programoktól, ugyanis kifejezetten otthonülős pénteket tervezett – méghozzá két főre. Délután átugrottam hozzá, és nosztalgia estet tartottunk, borral, halloweeni tökfaragással, és a 90-es évek legjobb zenéivel (Spice Girls és Alanis Morissette főszereplésében). Hagytuk, hogy előbújjon belőlünk a gyermek, és mindketten Disney-mesés figurákat próbáltunk faragni; persze az eredmény inkább azokra a Pinterest-failekre hasonlított, ahol az eredeti és a végeredmény között kilométeres távolságok vannak, és kizárólag név nélkül osztanád meg a neten – ha fizetnének érte. De emiatt annyira sokat nevettünk, hogy belefájdult a hasam is – épp, ahogy azt annyira hiányoltam a hét elején.
Szombat – A nyugalom aprócska szigete
Bármennyire is imádom az átszórakozott hétvégéket, néha kezdem úgy érezni, hogy komolyan megközelítettem a lelki felnőttkor küszöbét. Az előző estét átbeszélgettük és nevettük Kittivel, így pedig szinte semmi erőm nem maradt arra, hogy ma éjjel nekivágjak a belvárosnak, és a vasárnapot mámoros vegetálással töltsem el. Úgyhogy befeküdtem a kanapéra egy pokróc szoros ölelésében, és órákon át olvastam, zenét hallgattam és persze teáztam. Rájöttem, hogy néha nincs szükség megmozdulnom ahhoz, hogy megtaláljam a teljes, békével átitatott nyugalmat, és egyúttal a napom fénypontját is – amit mindenképpen gyakrabban kéne értékelnem.
Vasárnap – Amikor a szépség talál meg téged
Mire elérkeztem a hét végéhez, már nem is kellett igazán keresgélnem a szépségeket – ők találtak meg engem. Sorban állás közben kiszúrtam egy apukát és a kislányát, ahogy önfeledten nevetgélnek; a buszon pedig egy fiatal lányt, aki végigbeszélgette az utat egy ismeretlen, idős hölggyel. Kedves gesztusok, amiket néha észre sem veszünk, miközben valakinek az egész napját megváltoztathatják. Úgy éreztem, hogy a panasz-, és rosszkedvmentes hozzáállásom bevonzotta az életembe azokat az apróságokat, amik valahogy képesek voltak teljessé tenni. Elrontottuk Kittivel a halloweeni tököket, de bosszankodás helyett nevettünk rajta. Lekéstem a buszt, de cserébe segíthettem valakin. Úgy tűnik, tényleg létezik valamiféle spirituális vonzás – ha pedig nem csak én kommunikálok a világgal, de egyúttal lehetőséget hagyok neki is, az talán tényleg képes megnyitni egy új ajtót az életben (vagy legalább egy aprócska ablakot).
VIDEO Így viseled az egyedüllétet, csillagjegyed szerint
Kedd – Fogadott üzenet
