Hétfő délután hazaértem a munkából, leültem a kanapéra – és csak ültem ott. Persze lett volna ezer dolgom (elpakolni a szekrényben összehalmozott ruhákat, leugrani a boltba, vagy csak szimplán átöltözni egy kényelmesebb nadrágba), de tudod, vannak azok a napok, amikor ezek ellenére sem akarsz semmit csinálni. Pláne akkor, ha szakad az eső. Jó, abban a pillanatban épp egész kellemes idő volt, de bemagyaráztam magamnak, hogy közeledik a vihar, és ezzel meg is szűnt a bűntudatom amiatt, hogy az elkövetkező 6-7 órát a négy fal között fogom eltölteni.
De hiába a kényelmes párnák, a popcorn és a filmmaraton gondolata – valami mégis hiányzott, és bizony beletelt néhány percbe, mire rájöttem, mi az: a jókedvem. Persze nem faarccal és szúrós szemekkel járkáltam fel-alá a munkahelyemen vagy az utcán, de tény, hogy már fényévek óta nem nevettem olyan boldogan, hogy a hasam is belefájduljon. Sőt, ha most készítenének egy diagramot „Dóri panaszai” címmel, valószínűleg Eiffel-torony méretű papírra lenne szükség, hogy minden kiférjen, ugyanis még a lényegtelen dolgok is képesek voltak kiborítani.
Pedig csak apróságokról van szó: kivasaltam a hajam, erre begöndörödött a párától. Csak öt zsemlét vettem a boltban, de 15 percet álltam sorba a pénztárnál. Belerúgtam az ágy mellé tett pohárba, nekirepült a falnak, és összetört (bezzeg anno tesi órán a labdához se tudtam érni). Sok kis apróság, amik összeálltak egy naggyá, és úgy éreztem, az egész világ összeesküdött ellenem – ráadásul még barátom sincs. Úgyhogy épp itt volt az ideje a legújabb, életmódváltós kihívásnak: legalább ezen a héten megpróbálom minden napban megtalálni a csodát, szépséget, a fénypontot, még akkor is, ha azt tű formájában, nagyítóval kell keresnem a szénakazalban. Elvégre sokan hisznek a vonzás törvényében; ha pedig képes vagyok pozitívan gondolkodni, azzal talán magamhoz csalogathatom a vidámságot is. Olvass még a témában
Hétfő – Minden kezdete
Mivel az ötlet hétfő este csapott villámként a fejembe, túl sok lehetőségem nem maradt aznap a megvalósításra – csak a gondolataim rendezése. Eszembe jutott, hogy milyen sok időt töltök álmodozással, elmélkedéssel, de vajon szoktam figyelni a külvilágra? Persze szeretem azt hinni, hogy 0-24 órás kapcsolatban állok a valósággal, és minden apróságot kiszúrok, de biztos így van ez? Ha jobban belegondolok, az egészet ahhoz tudnám hasonlítani, amikor két ember beszélget, de csak az egyikük mond valamit – a másiknak esélye sincs megszólalni. Ott van, próbálkozik, de nem hallják. Az élet igyekszik megszólítani, üzenni, de én annyira el vagyok foglalva a saját dolgaimmal, hogy csak azt veszem észre, ami meteorként zuhan mellém. Így viszont az esélytelenek nyugalmával dőlhetek hátra, hiszen sosem fogom megtalálni a rejtett szépségeket, nem igaz? Hát, ezen kénytelen voltam sürgősen változtatni.
