Ahogy a legtöbb lány, úgy én is korán álmodozni kezdtem az esküvőm napjáról. Ahogy hófehér ruhában végiglejtek a sorok között, mint egy titokzatos hercegnő, akit a jótündér (vagyis a sminkes, a fodrász, és az anyukám) varázspálcájával kimozdít a hétköznapi unalom-mámorból, és egyetlen napra csodálatos királylányt kreál belőle. Mint például Hamupipőkéből. Arról nem is beszélve, hogy a hercegem szerelmes pillantásokkal méreget, miközben odalépek mellé, és aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk…
Szóval egy átlagos tündérmese, csak ezúttal az én főszereplésemben. Aztán ahogy teltek az évek, a sztori mindig változott; óriási ceremóniát akartam, aztán meg csak nagyon szolidat. Volt, hogy egyáltalán nem szerettem volna férjhez menni, aztán meg már azt is tudtam, hogy mikor. A hercegem pedig hosszú időn át az ex barátom, Ádám volt, míg egyszer csak fogta magát, és „elsétált az oltár mellől”. Azóta még csak a gondolatát is messziről kerülöm a Boldogító Igennek.
De hiába változott a véleményem folyamatosan, egy dolgot biztosan tudtam: a lánybúcsúm olyan fergeteges lesz, hogy arra megéri sokáig várakozni. Meg hát, ott van az a rengeteg film, ami csak még jobban meghozta a kedvem (jól sejted, a Másnaposok első részét is láttam néhányszor) – gondolom ezek után nem csoda, mennyire izgatottan vártam az egyik barátnőm hétvégi lánybúcsúját. Vikivel még a szüleinken keresztül ismerkedtünk meg, a sztori pedig elég különleges volt. Épp nyaralni indultunk Horvátországba, amikor hatalmas dugóba keveredtünk, az autóink pedig végig egymás mellett álltak. Az anyukáink hamar szóba elegyedtek, a következő, amire emlékszem pedig már az, hogy a tengerparton együtt ugrálunk a habokban, és minden évben átjöttek hozzánk kerti sütögetésre.
Persze mióta kinőttük a Barbie babázós korszakunkat, és elköltöztünk otthonról, egy picit eltávolodtunk egymástól. Arról nem is beszélve, amikor megismerte szerelmét, és a szabadideje egyet jelentett azzal, hogy „Robi-time”. Oké, nyilván azóta is tartjuk valamennyire a kapcsolatot, de ez havi egy-két alkalmat jelent – leginkább telefonon. Így hát bevallom, meglepődtem, amikor néhány hete engem is meghívott a „Lánybúcsú” Facebook eseményre. Persze azonnal az Ott leszek gombra kattintottam, hiszen ki mond nemet egy őrült nagy bulira?
Ami lemaradt a Facebookról…
Már napokkal korábban izgulni kezdtem egy csomó dolog miatt. Milyen ruhát vegyek fel? Illik vinni valamiféle alkoholt? Vagy esetleg ajándékot? Még sose voltam lánybúcsún, fogalmam sincs, mi a protokoll. Kitti, a bulik királynője viszont azonnal a segítségemre sietett néhány ötlettel.
– Süssél neki 18+os tortát.
– Kóstoltad már a palacsintámat? Még az is ehetetlen, nemhogy a tortám…
– Akkor vigyél neki valami erotikus kiegészítőt. Egy lánybúcsú hemzseg az ilyenektől.
– Hááát, én is tudom, de nem veszi ki magát furcsán, ha rajtam kívül senki sem visz ilyen ajándékot?
– Szívem, ez csak egyetlen dolgot fog bizonyítani: azt, hogy te vagy a legjobb fej közöttük.
Úgyhogy Kitti biztatására úgy döntöttem, hogy meglepem Vikit egy felnőtteknek készült pohárral, és az este folyamán kizárólag ebből ihat majd (természetesen nem vizet). Emellett pedig vettem neki egy kék harisnyakötőt, és a többi meghívottal összebeszélve írtunk néhány üzenetet a menyasszonynak – amit kizárólag az esküvője után olvashat el.
Szombat reggel olyan izgatottan ébredtem, mintha kábé az én lánybúcsúmat ünnepelnénk este. Egész nap üvöltött a zene, táncoltam, énekeltem, és még egy pohár bort is elkortyolgattam – pedig én aztán sosem iszok délután. Mire megérkeztem Viki lakásához, a hangulatom már a Mount Everest csúcsát döntögette, és a welcome drink csak továbbfokozta a kedvemet. Az első zökkenő kábé ekkor ütött be. A Facebookos eseményben 10 meghívott szerepelt, leginkább Viki barátnői, kolléganői, így kicsit sem számítottam arra, hogy a résztvevők között Bea nénit, a menyasszony édesanyját is kiszúrom. Persze ezzel nem is lett volna semmi gond, de a gondolat, hogy az én anyukámhoz is eljutnak majd „becsiccsentett Dóri kalandjai”, kicsit megijesztett. Na nem mintha a szüleim szentnek tartottak volna, de a kínosabb sztorijaimat általában megtartottam a barátnőimnek.
Mintha Bea néni olvasott volna a gondolataimban, odalépett hozzám, és egy kacsintás keretében közölte velem, hogy „ami Vegasban történik, Vegasban marad” – majd belekortyolt a poharába, amiben valószínűleg nem az első kör ital volt. De még csak nem is a második. Valószínűleg Viki kiszúrta a csodálkozást az arcomon, mert félrehívott, és elárulta: a szülei nyár elején különköltöztek egymástól, és már a válási papírokat is beadták. Nem verték nagydobra, az anyukájának pedig szüksége van egy kis kikapcsolódásra, ezért elhívta ma estére. És ha már így szóba jött, esetleg tudnék fél szemmel figyelni rá, hogy ne csináljon semmi őrültséget? Mit mondhattam volna; az van, amit a menyasszony akar. És csak nem olyan nehéz felügyelni egy 50 év körüli, okos nőre. Hamarosan viszont rá kellett jönnöm, hogy egy csapat 3 évesre is könnyebb lett volna…
A belvárosi kalamajka kezdete
Az ajándékozás szuperül ment, bár azt hozzá kell tennem, hogy rajtam kívül nem sokat készültek erotikus meglepetésekkel. Dehát Kitti megmondta; ez csak annyit jelent, hogy én vagyok itt a legjobb fej, nem? A következő bukkanóra itt került sor. A menyasszony mindenkinek készített egy lánybúcsús pólót, ami egyébként szuper ötlet volt – az egyetlen problémám a felirattal akadt. 11-ből 9 felsőn egy pirosan világító közlekedési lámpa díszelgett, rajta a „SOLD” felirattal. A maradék kettő zöld volt, „FOR SALE” szöveggel. Ebből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a társaságban mindenkinek van párja, kivéve nekem – és Bea néninek. Úgyhogy az este további részében mi ketten voltunk a csapat szinglijei, a többiek pedig kiemelt feladatuknak tekintették, hogy a nap végére megtalálják az én jövendőbelimet. Szóval ez is csak egyike volt azon alkalmaknak, amikor mindenki igyekezett tudtomra hozni, hogy a 25 éves szinglik egyre üresebb táborába tartozom.
Arról nem is beszélve, hogy az időjárás miatt a pólót a kabát külső felére kellett húznunk, miután a sztorizgatás, csajos játékok és tortaevés után megindultunk a belvárosba. Úgy néztünk ki, mint egy csapat meg nem értett divattervező, ráadásul a kabátomnak köszönhetően a súlyom is dupla annyinak látszott. De reménykedtem abban, hogy Pest nagy város, és egyetlen ismerős arc sem köszön rám az utcán. Viszont tudod, hogy van ez. Vannak azok a reggelek, amikor belenézel a tükörbe, és tudod, hogy nem tudsz többet kihozni magadból. Ezért összekötöd a hajad, felveszel egy kényelmes ruhát, elvégre biztosan nem futsz össze senkivel. Aztán az ajtóban egy nagyon helyes srácba ütközöl, a buszsofőr még sosem volt ennyire dögös, a boltban pedig felbukkan a jóképű munkatársad. Hát, kösz szépen!
A dolgok egész jól alakultak; a menyasszonynak aláírásokat kellett gyűjtenie, a tökéletes házasság titkáról faggatnia a párokat, meg persze táncolt és énekelt az Erzsébet téren. Ja, és természetesen minden férfiben a potenciális partneremet látta; Bea néni pedig nem fogta vissza magát, és mindegyikkel ki is kezdett. Egyébként jól éreztem magam, még a párkeresősdi ellenére is. Azonban ahogy sétáltunk el a padok mellett, egy ismerős nevetés ütötte meg a fülem. Bence, akivel nemrég elevenítettük fel a barátságunkat, ott ült, és meglepetten méregetett, gyanítom a pólóm és az arcomra festett szívecskék miatt. Esküszöm, hogy utóbbit nem én rajzoltam fel!
– Kérlek, ne szólj egy szót se, és ígérd meg, hogy nem emlegeted fel holnap! – léptem oda hozzá és a barátaihoz.
– Miről beszélsz, szerintem most találtad meg a stílusodat – ugratott Bence, miközben üdvözlő puszit nyomott az arcomra.
Noha nem akartam egyetlen ismerőssel sem összefutni, nagyon megörültem a váratlan találkozásnak. Néhány mondatban gyorsan eldaráltam, minek köszönhető ez a furcsa külső, és azt is, hogy Vikiék eltökélten keresik nekem az Igazit, akaratom ellenére is.
– Ez tényleg borzalmas lehet. Fogalmam sincs, mit tennék, ha a legjobb barátaim mindent elkövetnének, hogy találjanak nekem egy szuper lányt – kötekedett velem nevetve Bence, majd hozzátette: – Ha szeretnéd, eljátszom, hogy az eltitkolt barátod vagyok.
– Micsoda önfeláldozás! Köszi, de tartok tőle, hogy ezt a szerepet örökké kéne játszanod, különben lebukok.
– Részemről rendben van.
Erre a válaszra komolyan kikerekedett a szemem. Tessék?! Persze biztosan viccelődött, de ezúttal a szemében nem láttam azt a komolytalan csillogást, ami minden poénjánál megjelenik. Már épp válaszra nyitottam a szám, amikor odalépett hozzánk Viki, és elterelte a beszélgetést egy teljesen másik irányba. Aminek én hirtelen nem tudtam, hogy örüljek, vagy sem.
Hamarosan elköszöntünk, és továbbálltunk a következő tervpontra: addig táncolunk és éneklünk, míg teljesen kifogy belőlünk a szufla. Egy közeli diszkóba mentünk, ahol még a lábunkat is alig tudtuk megmozdítani a tömegben, de mégis nagyon jól éreztük magunkat. Különösen Bea néni, akit legalább háromszor szedtem le az asztal tetejéről, miközben arra figyeltem, hogy egy idő után a vodkanarancsából kimaradjon a vodka. De nem bántam a felügyelő szerepét, mert ahogy elnéztem Viki örömteli pillantásait, tudtam, hogy jól érzi magát. És az a legfontosabb, hogy a menyasszonynak milyen a kedve, igaz?
Zárásig maradtunk, és még utána is megálltunk „reggelizni”, bár a csapat legtöbb tagja addigra már úgy nézett ki, mintha egy hete nem aludt volna. Itt-ott egy elkenődött szemfesték, kócos haj, és aprócska szakadások a harisnyán – ezzel a lendülettel mehettünk volna tovább egy Halloween-i buliba is. Bőven hat óra volt, mire ágyba kerültem, és még arra se volt erőm, hogy a sminkemet lemossam.
Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott elalvás előtt, az Bence volt. Még egyszer végiggondoltam a jelenetet, bár az alkohol miatt nem volt olyan tiszta az emlék, mint szerettem volna. Szóval úgy döntöttem, hogy viccként fogom fel az egészet. Hiszen mi más lehetett volna? Bencével barátok vagyunk, és sosem tett utalást arra, hogy többet érezne irántam. Kétlem, hogy így tenné meg. Úgyhogy ezzel az elhatározással merültem álomba, készen arra, hogy Viki jövő heti esküvőjén egy hasonlóan szuper bulit csapjunk majd!