Amikor két rokonlélek találkozik
Nem sokkal éjfél előtt léptem át Balatonszéplak-felső határát, de mint tudjuk, egy bulinál ez még csak a kezdés időpontja. Bevallom, mikor már háromnegyed órája zötykölődtem a kabinban, kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg jó ötlet volt-e a spontán utazás. De miután emlékeztettem magam, hogy egyedül nem sok eséllyel tudnék visszafordítani egy vonatot, inkább úgy döntöttem, hogy sodródom tovább az eseményekkel. Az állomásra érkezve egy dolog aztán biztossá vált számomra: amíg nekem csak most kezdődik a buli, Barbiék jókedvéből ítélve ők már bőven a közepénél jártak.
Az apartman körülbelül 10-15 percnyi sétára volt, de a vállamon nehezedő táskának köszönhetően ez legalább fél óra edzésnek tűnt (pedig esküszöm, hogy az elmúlt hetekben eljártam tornázni). Maga a nyaraló tényleg klassz volt: három hálószoba, egy nappalival egybenyitott konyha és két fürdőszoba – legszívesebben beköltöztem volna véglegesen. Ráadásul hamarosan rá kellett jönnöm, hogy noha a Balatonra nyíló panorámát nélkülöznünk kell, helyette sokkal érdekesebb látványban van részünk. Míg a lányok hősiesen küzdöttek egy üveg bor kinyitásával a nappaliban, én elvonultam Barbi szobájába átöltözni. A nyitott ablakon keresztül beszűrődő hangok viszont rögtön felkeltették a figyelmem, úgyhogy kikukucskáltam a függöny mögül: a szomszéd udvarban pedig öt – első hallásra angolul beszélő – srácot pillantottam meg egy bogrács körül.
Nem telt bele sok időbe, és mind a négyen az ablaknál csoportosultunk, azon tanakodva, vajon mennyire örülnének egy kis női társaságnak újdonsült szomszédjaink. Végül egy kisebb kupaktanács után a többiek megszavazták, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha a csapat legfrissebb tagja (ki más?!) valamilyen indokkal átsétálna hozzájuk és felmérné a terepet. Olvass még a témában
– Kérdezd meg tőlük, melyik szórakozóhelyre érdemes elmenni ma este –javasolta Barbi.
– Az angolból ítélve szerintem nem helybéliek –vágott közbe Petra.
– Jó, Dóri, akkor kérj kölcsön tőlük valamit.
– Hé, álljunk csak meg, egyáltalán miért nekem kell menni?
Még elhangzott néhány ehhez hasonló párbeszéd, miután eszembe jutott a bor. Még mindig kibontatlanul hevert az asztalon – úgy fest, egy kissé kifogott a többieken a dugóhúzó. Felkaptam az üveget, és átsétáltam a srácokhoz (kicsit úgy éreztem magam, mint egy filmszereplő, hiszen az ablakban továbbra is ott álldogált a háromfős nézősereg). A fiúk persze rögtön felajánlották a segítségüket, de úgy tűnik, a bor extra biztonsági zárral rendelkezett, mert bizony nekik is beletelt némi időbe, mire kiszabadították belőle a dugót. A néhány perces beszélgetés során viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a szomszédaink bizony örülnének egy kis társaságnak, így kb. negyed óra múlva már Barbiék is ott ültek velünk a bogrács körül.
Azt hiszem, van valami igazság abban, hogy a személyiséged képes megváltozni, ha egy másik nyelven beszélgetsz. Az elmúlt egy évben szerintem még sosem barátkoztam össze ilyen gyorsan egyetlen ismeretlennel sem, mint ahogy azt húsz perc alatt tettem meg Kyle-lal. Még egy pohárka bort sem ittam meg, de máris annyi mindent megtudtunk egymásról, hogy az egész olyan érzés volt, mintha a lelki társammal beszélgetnék.
London közelében lakik (sajnos nem vagyok túl járatos arra, így a hely nevét rögtön elfelejtettem), egy hete pedig végre összeszedte a bátorságát és otthagyta az idegőrlő munkahelyét, amit egy kisebb vakációval ünnepelnek most meg. Nagyon tetszett, hogy szemernyi aggodalom sincs benne azért, hogy esetleg hosszabb ideig lesz munkanélküli – sőt, szerinte most adódnak csak igazán jó lehetőségek. Kicsit reménykedtem, hogy a hétvégén rám is átragad ez a fajta hozzáállás, mert ha eszembe jutott az asztalomon tornyosuló papírhalmaz, rögtön bűntudatom támadt.
Hajnali négy körül már kezdett kidőlni a társaság; Barbi egy napozóágyban bóbiskolt, a fiúk már a szemüket is alig bírták nyitva tartani, és az éjszakai sötétség helyét kezdte átvenni a hajnal fénye. Úgyhogy arra jutottunk, ideje különválnia a csapatnak – de csak néhány óra erejéig! Kyle és a többiek ugyanis szombatra már kitaláltak egy programot, és minket is meghívtak rá. De hogy miről is volt szó pontosan? Azt mi is csak induláskor tudtuk meg…
Egy átvirrasztott éjszaka és körülbelül 6 óra alvás után a társaságunk leginkább úgy nézett ki, mint egy csapat holdkóros, Barbiék pedig a boros üveget még a tekintetükkel is messziről kerülték. De még ez sem tarthatott vissza minket attól, hogy maximálisan kihasználjuk a hétvégét, így dél után nem sokkal átmentünk a szomszédba átbeszélni a napirendet. Mint kiderült, a fiúk adrenalinban bővelkedő tervet készítettek maguknak, melyben az első állomás egy kalandpark volt. Nagy szerencse, hogy vonattal csak pár megállót kellett menni, különben biztos, hogy nem tudtam volna Barbiékat rávenni a kirándulásra.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
