Szóval, „az előző rész tartalmából”: a hétvégémet gondolatban már előre betábláztam számokkal és temérdek papírmunkával, amikor egy hosszas elmélkedés után ráébredtem, hogy 10 év múlva nem ilyen emlékeken szeretnék nosztalgiázni. (Tisztára mint egy filmben, nem?) Úgyhogy kirántottam a szekrényből az első táskát, ami a kezembe akadt, hasonló odafigyeléssel beledobáltam a ruháimat, és villámvágtában siettem a vasútállomásra, hogy még éjfél előtt csatlakozhassak a többiek balatoni kiruccanásához. És ezzel – akkor még tudtomon kívül – kezdetét vette az év legszuperebb hétvégéje…
Amikor két rokonlélek találkozik
Nem sokkal éjfél előtt léptem át Balatonszéplak-felső határát, de mint tudjuk, egy bulinál ez még csak a kezdés időpontja. Bevallom, mikor már háromnegyed órája zötykölődtem a kabinban, kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg jó ötlet volt-e a spontán utazás. De miután emlékeztettem magam, hogy egyedül nem sok eséllyel tudnék visszafordítani egy vonatot, inkább úgy döntöttem, hogy sodródom tovább az eseményekkel. Az állomásra érkezve egy dolog aztán biztossá vált számomra: amíg nekem csak most kezdődik a buli, Barbiék jókedvéből ítélve ők már bőven a közepénél jártak.
Az apartman körülbelül 10-15 percnyi sétára volt, de a vállamon nehezedő táskának köszönhetően ez legalább fél óra edzésnek tűnt (pedig esküszöm, hogy az elmúlt hetekben eljártam tornázni). Maga a nyaraló tényleg klassz volt: három hálószoba, egy nappalival egybenyitott konyha és két fürdőszoba – legszívesebben beköltöztem volna véglegesen. Ráadásul hamarosan rá kellett jönnöm, hogy noha a Balatonra nyíló panorámát nélkülöznünk kell, helyette sokkal érdekesebb látványban van részünk. Míg a lányok hősiesen küzdöttek egy üveg bor kinyitásával a nappaliban, én elvonultam Barbi szobájába átöltözni. A nyitott ablakon keresztül beszűrődő hangok viszont rögtön felkeltették a figyelmem, úgyhogy kikukucskáltam a függöny mögül: a szomszéd udvarban pedig öt – első hallásra angolul beszélő – srácot pillantottam meg egy bogrács körül.
Nem telt bele sok időbe, és mind a négyen az ablaknál csoportosultunk, azon tanakodva, vajon mennyire örülnének egy kis női társaságnak újdonsült szomszédjaink. Végül egy kisebb kupaktanács után a többiek megszavazták, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha a csapat legfrissebb tagja (ki más?!) valamilyen indokkal átsétálna hozzájuk és felmérné a terepet.
– Kérdezd meg tőlük, melyik szórakozóhelyre érdemes elmenni ma este –javasolta Barbi.
– Az angolból ítélve szerintem nem helybéliek –vágott közbe Petra.
– Jó, Dóri, akkor kérj kölcsön tőlük valamit.
– Hé, álljunk csak meg, egyáltalán miért nekem kell menni?
Még elhangzott néhány ehhez hasonló párbeszéd, miután eszembe jutott a bor. Még mindig kibontatlanul hevert az asztalon – úgy fest, egy kissé kifogott a többieken a dugóhúzó. Felkaptam az üveget, és átsétáltam a srácokhoz (kicsit úgy éreztem magam, mint egy filmszereplő, hiszen az ablakban továbbra is ott álldogált a háromfős nézősereg). A fiúk persze rögtön felajánlották a segítségüket, de úgy tűnik, a bor extra biztonsági zárral rendelkezett, mert bizony nekik is beletelt némi időbe, mire kiszabadították belőle a dugót. A néhány perces beszélgetés során viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a szomszédaink bizony örülnének egy kis társaságnak, így kb. negyed óra múlva már Barbiék is ott ültek velünk a bogrács körül.
Azt hiszem, van valami igazság abban, hogy a személyiséged képes megváltozni, ha egy másik nyelven beszélgetsz. Az elmúlt egy évben szerintem még sosem barátkoztam össze ilyen gyorsan egyetlen ismeretlennel sem, mint ahogy azt húsz perc alatt tettem meg Kyle-lal. Még egy pohárka bort sem ittam meg, de máris annyi mindent megtudtunk egymásról, hogy az egész olyan érzés volt, mintha a lelki társammal beszélgetnék.
London közelében lakik (sajnos nem vagyok túl járatos arra, így a hely nevét rögtön elfelejtettem), egy hete pedig végre összeszedte a bátorságát és otthagyta az idegőrlő munkahelyét, amit egy kisebb vakációval ünnepelnek most meg. Nagyon tetszett, hogy szemernyi aggodalom sincs benne azért, hogy esetleg hosszabb ideig lesz munkanélküli – sőt, szerinte most adódnak csak igazán jó lehetőségek. Kicsit reménykedtem, hogy a hétvégén rám is átragad ez a fajta hozzáállás, mert ha eszembe jutott az asztalomon tornyosuló papírhalmaz, rögtön bűntudatom támadt.
Hajnali négy körül már kezdett kidőlni a társaság; Barbi egy napozóágyban bóbiskolt, a fiúk már a szemüket is alig bírták nyitva tartani, és az éjszakai sötétség helyét kezdte átvenni a hajnal fénye. Úgyhogy arra jutottunk, ideje különválnia a csapatnak – de csak néhány óra erejéig! Kyle és a többiek ugyanis szombatra már kitaláltak egy programot, és minket is meghívtak rá. De hogy miről is volt szó pontosan? Azt mi is csak induláskor tudtuk meg…
Egy átvirrasztott éjszaka és körülbelül 6 óra alvás után a társaságunk leginkább úgy nézett ki, mint egy csapat holdkóros, Barbiék pedig a boros üveget még a tekintetükkel is messziről kerülték. De még ez sem tarthatott vissza minket attól, hogy maximálisan kihasználjuk a hétvégét, így dél után nem sokkal átmentünk a szomszédba átbeszélni a napirendet. Mint kiderült, a fiúk adrenalinban bővelkedő tervet készítettek maguknak, melyben az első állomás egy kalandpark volt. Nagy szerencse, hogy vonattal csak pár megállót kellett menni, különben biztos, hogy nem tudtam volna Barbiékat rávenni a kirándulásra.
Súlytalanul és felszabadulva
Nos, azt hiszem, az ember minden nap megtanulhat valami újat magáról. Pénteken rájöttem, hogy angolul egy egészen új személyiség vagyok, szombaton pedig arra, hogy elképesztően félek a magasban. Jó, persze egy ideje már sejtettem, hiszen volt néhány rémálmom, ami több száz méterrel a felszín felett játszódott, de szemtől-szemben még sosem tapasztaltam meg. Nem mondhatnám, hogy az időzítés tökéletes volt, hiszen évek óta szerettem volna eljutni egy kalandparkba, erre tessék; ott már a szabadesés gondolatától is remegett a lábam.
Maga a hely egyébként elképesztően jó volt. Kipróbáltunk mindent: eltévedtünk a labirintusban, belemásztunk a vízi hengerbe, lecsúsztunk a drótkötélpályán. Meg kell, hogy mondjam, hónapok óta nem nevettem olyan őszintén, mint újdonsült barátainkkal néhány óra alatt. A nehezét viszont a legvégére tartogattuk. Szabadesés, több méter magasból – ha a TV-ben látnám a jelenetet, biztosan azt mondanám, hogy „ne húzd az időt, ugorj már le”. De most, hogy beálltunk a sorba, inkább a „húzd az időt, lehetőleg zárásig” járt a fejemben. Ahogy várakoztunk, szépen lassan megfogyatkozott a létszámunk: először Barbi és egy barátnője állt félre, majd két srác is csatlakozott hozzájuk. Már épp készültem én is kilépni a sorból, amikor Kyle hátrafordult hozzám.
– Nagyon ijesztőnek néz ki, de akkor is megmászom ezt a hegyet.
Telitalálatként ért ez a mondat. Az elmúlt hetekben újabb és újabb hegycsúcsokat közelítettem meg, és minden erőmmel azon voltam, hogy legyőzzem a bukkanókat. Eddig nagyjából helyt is álltam. Nem adtam fel, nem vonultam el a szomorkodni – ugyan miért futamodnék meg most? Igaz, hogy már-már egy igazi hegyről van szó, és az ugrásnak nem sok köze van a továbblépéshez, de mégsem tudtam elvonatkoztatni az átvitt jelentéstől. Úgyhogy nem álltam ki a sorból. Megvártam, míg Kyle és a többiek letesztelik az ugrást, majd felmásztam én is.
Fent a torony tetején minden olyan másnak tűnt: végigtekintettem a fák fölött, és elláttam egészen a Balatonig. Amikor lepillantottam a többiekre, kicsit remegni kezdett a lábam (na jó, nem is kicsit), de most már cikinek éreztem volna visszafordulni. És egyébként is, nem fogom hagyni, hogy a félelem megtépázza a szárnyaim, és megmondja, milyen magasra repülhetek. Így hát néhány másodpercnyi rákészülés után leugrottam – az érzést pedig sosem felejtem el! Igaz, hogy csak rövid ideig tartott a zuhanás, de úgy éreztem magam, mint aki hirtelen minden probléma alól felszabadul. Az idő lelassult, én pedig repültem, akár egy madár, távol minden csalódástól és kínzó gondolattól. Mire megérkeztem a matracra, már tudtam, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése – pedig ha azt vesszük, nem is volt olyan nagy dolog. Vagy lehet, hogy csak az adrenalin tette meg a hatását. Akárhogy is, régen éreztem magam ennyire szabadnak.
A késő délutánt a pihenésnek szenteltük, és inkább visszautaztunk a szállásunkra. Mindenki rögtön elaludt, de kellett is az energia, ugyanis az esti bulit ma már semmiképp sem akartuk kihagyni. Valamikor 8 óra után ült össze ismét a társaság, ennyi közös program után pedig már tényleg baráti volt a hangulat. Néhány pohár itallal (Barbiék csak kiheverték már addigra az előző napot) és két órával később pedig már ott is voltunk Siófokon, a parti sétány közelében. Az egész éjszakát áttáncoltuk, én pedig rájöttem, hogy a spontán utazással kapcsolatban az lett volna az egyetlen hiba, ha nem teszem meg. Már csak azért is, mert akkor sosem ismertem volna meg Kyle-t.
Valamikor hajnalban aztán kettesben maradtunk a parton. A többiek visszamentek táncolni az egyik helyre, nekem azonban még szükségem volt egy kis pihenésre, mert a lábamat megkínozta a cipőm (pedig tanultam a legutóbbi esetből, és egy sima balerinát vettem fel). Kyle velem maradt. Még csak 24 órája ismertük egymást, de biztos voltam benne: ha a környékemen lakna, valószínűleg odalennék érte. De a több ezer kilométeres távolság és a másnapi elválás tudatában inkább nem hagytam utat a fellángolásnak.
– Hogy létezik, hogy nincs barátod? – törte meg váratlanul a csendet.
– Volt. Pár évig. De aztán ahogy az lenni szokott, végül szakítottunk. Ő már továbblépett, de én kicsit megrekedtem.
– Akkor jó nagy bolond volt az a srác. Szerintem különleges vagy. Nem sok olyan lányt ismerek, aki leugrott volna a toronyból.
– Megmásztam a hegyet, és remélhetőleg megmászom a következőt is. – válaszoltam mosolyogva.
Tudtam, hogy Kyle szívesen megcsókolna, ráadásul az egész helyzet olyan romantikus volt. Kettesben a Balatonon, csillagos az ég – de nem mentem bele a dologba. Az elmúlt hónapokban gőzerővel igyekeztem érzelmileg egyensúlyba kerülni, és sosem éreztem magam ennyire közel a célomhoz. De még nem állok készen egy újabb románcra – akkor se, ha csak egy nyári kalandról van szó. Úgyhogy visszatereltem a beszélgetést a baráti mederbe, és kicsivel később csatlakoztunk a többiekhez.
Másnap még azért „Facebookot váltottunk” egymással, és megbeszéltük, hogy jövőre megismételjük a vakációt. Délután elindultam vissza Pestre. Hulla fáradt voltam, a temérdek munka pedig az asztalomon csücsült, de mégsem éreztem magam stresszesnek. Sőt mi több, boldog voltam. Megismertem a spontán énemet, leküzdöttem egy újdonsült félelmet, és találkoztam valakivel, aki ismét éreztette velem, milyen különleges vagyok. És mindezt csak azért, mert igent mondtam a nem helyett. Még ha holnap estig is ülök bent az irodában, egy dolgot megtanultam: életed legszebb és legrosszabb napja is egy szimpla ébredéssel kezdődik, a különbség pedig csak a hozzáállásodban rejlik. A lehetőségek adottak, és én mostantól élni fogok velük!