Súlytalanul és felszabadulva
Nos, azt hiszem, az ember minden nap megtanulhat valami újat magáról. Pénteken rájöttem, hogy angolul egy egészen új személyiség vagyok, szombaton pedig arra, hogy elképesztően félek a magasban. Jó, persze egy ideje már sejtettem, hiszen volt néhány rémálmom, ami több száz méterrel a felszín felett játszódott, de szemtől-szemben még sosem tapasztaltam meg. Nem mondhatnám, hogy az időzítés tökéletes volt, hiszen évek óta szerettem volna eljutni egy kalandparkba, erre tessék; ott már a szabadesés gondolatától is remegett a lábam.
Maga a hely egyébként elképesztően jó volt. Kipróbáltunk mindent: eltévedtünk a labirintusban, belemásztunk a vízi hengerbe, lecsúsztunk a drótkötélpályán. Meg kell, hogy mondjam, hónapok óta nem nevettem olyan őszintén, mint újdonsült barátainkkal néhány óra alatt. A nehezét viszont a legvégére tartogattuk. Szabadesés, több méter magasból – ha a TV-ben látnám a jelenetet, biztosan azt mondanám, hogy „ne húzd az időt, ugorj már le”. De most, hogy beálltunk a sorba, inkább a „húzd az időt, lehetőleg zárásig” járt a fejemben. Ahogy várakoztunk, szépen lassan megfogyatkozott a létszámunk: először Barbi és egy barátnője állt félre, majd két srác is csatlakozott hozzájuk. Már épp készültem én is kilépni a sorból, amikor Kyle hátrafordult hozzám.
– Nagyon ijesztőnek néz ki, de akkor is megmászom ezt a hegyet. Olvass még a témában
Telitalálatként ért ez a mondat. Az elmúlt hetekben újabb és újabb hegycsúcsokat közelítettem meg, és minden erőmmel azon voltam, hogy legyőzzem a bukkanókat. Eddig nagyjából helyt is álltam. Nem adtam fel, nem vonultam el a szomorkodni – ugyan miért futamodnék meg most? Igaz, hogy már-már egy igazi hegyről van szó, és az ugrásnak nem sok köze van a továbblépéshez, de mégsem tudtam elvonatkoztatni az átvitt jelentéstől. Úgyhogy nem álltam ki a sorból. Megvártam, míg Kyle és a többiek letesztelik az ugrást, majd felmásztam én is.
Fent a torony tetején minden olyan másnak tűnt: végigtekintettem a fák fölött, és elláttam egészen a Balatonig. Amikor lepillantottam a többiekre, kicsit remegni kezdett a lábam (na jó, nem is kicsit), de most már cikinek éreztem volna visszafordulni. És egyébként is, nem fogom hagyni, hogy a félelem megtépázza a szárnyaim, és megmondja, milyen magasra repülhetek. Így hát néhány másodpercnyi rákészülés után leugrottam – az érzést pedig sosem felejtem el! Igaz, hogy csak rövid ideig tartott a zuhanás, de úgy éreztem magam, mint aki hirtelen minden probléma alól felszabadul. Az idő lelassult, én pedig repültem, akár egy madár, távol minden csalódástól és kínzó gondolattól. Mire megérkeztem a matracra, már tudtam, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése – pedig ha azt vesszük, nem is volt olyan nagy dolog. Vagy lehet, hogy csak az adrenalin tette meg a hatását. Akárhogy is, régen éreztem magam ennyire szabadnak.
A késő délutánt a pihenésnek szenteltük, és inkább visszautaztunk a szállásunkra. Mindenki rögtön elaludt, de kellett is az energia, ugyanis az esti bulit ma már semmiképp sem akartuk kihagyni. Valamikor 8 óra után ült össze ismét a társaság, ennyi közös program után pedig már tényleg baráti volt a hangulat. Néhány pohár itallal (Barbiék csak kiheverték már addigra az előző napot) és két órával később pedig már ott is voltunk Siófokon, a parti sétány közelében. Az egész éjszakát áttáncoltuk, én pedig rájöttem, hogy a spontán utazással kapcsolatban az lett volna az egyetlen hiba, ha nem teszem meg. Már csak azért is, mert akkor sosem ismertem volna meg Kyle-t.
Valamikor hajnalban aztán kettesben maradtunk a parton. A többiek visszamentek táncolni az egyik helyre, nekem azonban még szükségem volt egy kis pihenésre, mert a lábamat megkínozta a cipőm (pedig tanultam a legutóbbi esetből, és egy sima balerinát vettem fel). Kyle velem maradt. Még csak 24 órája ismertük egymást, de biztos voltam benne: ha a környékemen lakna, valószínűleg odalennék érte. De a több ezer kilométeres távolság és a másnapi elválás tudatában inkább nem hagytam utat a fellángolásnak.
– Hogy létezik, hogy nincs barátod? – törte meg váratlanul a csendet.
– Volt. Pár évig. De aztán ahogy az lenni szokott, végül szakítottunk. Ő már továbblépett, de én kicsit megrekedtem.
– Akkor jó nagy bolond volt az a srác. Szerintem különleges vagy. Nem sok olyan lányt ismerek, aki leugrott volna a toronyból.
– Megmásztam a hegyet, és remélhetőleg megmászom a következőt is. – válaszoltam mosolyogva.
Tudtam, hogy Kyle szívesen megcsókolna, ráadásul az egész helyzet olyan romantikus volt. Kettesben a Balatonon, csillagos az ég – de nem mentem bele a dologba. Az elmúlt hónapokban gőzerővel igyekeztem érzelmileg egyensúlyba kerülni, és sosem éreztem magam ennyire közel a célomhoz. De még nem állok készen egy újabb románcra – akkor se, ha csak egy nyári kalandról van szó. Úgyhogy visszatereltem a beszélgetést a baráti mederbe, és kicsivel később csatlakoztunk a többiekhez.
Másnap még azért „Facebookot váltottunk” egymással, és megbeszéltük, hogy jövőre megismételjük a vakációt. Délután elindultam vissza Pestre. Hulla fáradt voltam, a temérdek munka pedig az asztalomon csücsült, de mégsem éreztem magam stresszesnek. Sőt mi több, boldog voltam. Megismertem a spontán énemet, leküzdöttem egy újdonsült félelmet, és találkoztam valakivel, aki ismét éreztette velem, milyen különleges vagyok. És mindezt csak azért, mert igent mondtam a nem helyett. Még ha holnap estig is ülök bent az irodában, egy dolgot megtanultam: életed legszebb és legrosszabb napja is egy szimpla ébredéssel kezdődik, a különbség pedig csak a hozzáállásodban rejlik. A lehetőségek adottak, és én mostantól élni fogok velük!
Kapcsolódó cikk a következő oldalon:
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
