– Azonnal pakold össze a cuccaidat!
– Nem lehetne egyszer az életben csendben maradni?
– Elegem van belőletek, lusta, trehány kölykök!
– Ne mondjam el még egyszer! Sipirc, pakolni! – süvöltötte magából kikelve a panelszomszéd, és Kati elborzadva gondolt a rá váró órákra.
A nyüzsgő irodai hétköznapok után mindenre vágyott, csak perpatvarra nem, de a pár centis falakon még a légy zümmögése is áthallatszott, nemhogy az az éktelen kiabálás, amit Klári művelt a családjával. Bekapcsolta a rádiót, de az sem volt képes elnyomni a szitkozódás, gyereksírás, ajtócsapkodás hangjait – inkább ki is kapcsolta.
– Megmondtam, hogy azt is vegyél! Még ennyit sem lehet rád bízni?
– Elfelejtettem.
– Akkor nem eszel! Legalább nem kell kínlódnom vele!
– De Anya! Megígérted, hogy csinálsz! – zokogta a gyerek hangosan.
– Liszt nélkül nem tudok…– csapta le a fakanalat a tállal együtt az asztalra hangos csörömpöléssel.
Csend lett. Kati megkönnyebbülten sóhajtott fel: végre kikapcsolódhat egy kicsit. Kényelmesen elhelyezkedett, elővett egy nő magazint, fellapozta, még el is bóbiskolt egy kicsit. Az ajtócsengő hangja riasztotta fel. Álmosan indult ajtót nyitni. Klári állt ott gondterhelten.
– Ne haragudj, hogy megzavarlak a hétvégi pihenődön… (Már rég megtetted – futott át Kati gondolatain), de segítséget szeretnék kérni tőled.
– Persze. Gyere be! Mit adjak? Van itthon csaknem minden: só, liszt, cukor, tojás… – mindig lespájzolok mindenből, hogy ne akkor kelljen rohangálni, amikor már kellene – terelgette Klárit a konyha fellé.
Klári csodálkozva nézett rá, majd a fejéhez kapott.
– Ja. Áthallatszott, Sajnálom – mentegetőzött elpirulva. – De néha nagyon fel tudnak mérgelni…
– Semmi baj. Szóval mi készül?
– Semmi. Csak egy nyugtatóért szaladtam át… Az enyém tegnap elfogyott, és nem volt időm kiváltani az újat.
Kati egyszeriben mindent megértett: a mesterséges nyugalom hiánya tette olyan zajossá a délelőttöt.
– Ígérem, visszaadom – fogadkozott Klári. – Kölcsönbogyó visszajár.
Ennyiben maradtak, bár Kati remélte, soha nem lesz rá szüksége.