Abban a korban vagyok, amikor úgy érzem, az anyaság messzebb van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, a környezetemben viszont lassan, de biztosan szaporodnak a házasulók és a kismamák. Miközben csodálattal vegyes rémülettel szemlélem a közösségi oldalakon egykori osztálytársaim babafotóit, éppen egy barátnőmmel szervezek találkozót – aki három hónap múlva szüli meg első kislányát.
A kör lassan bezárul
Olyan, mintha még tegnap lett volna, hogy remegő térdekkel és valami vállalhatatlan punk frizurával beléptem a középiskola ajtaján, pedig azóta a bakancsot magas sarkúra cseréltem, a hajam is megnőtt, lediplomáztam, és bármilyen furcsa, ma már pályakezdőnek sem éppen nevezhetem magamat. Kortársaim és barátaim, akikkel egykor együtt koptattuk az iskolapadot, vagy jártuk a budapesti éjszakát, hasonló cipőben járnak, és egyre többen a következő szintre lépnek.
Erről persze óhatatlanul eszembe jut, hogy bár egyelőre elképzelni sem tudom magamat anya szerepben, ez a különös változás már ott lebeg a levegőben. Csak egy kicsit biztosabb anyagi háttér, egy gyerek-kompatibilis otthon, és persze egy apajelölt kellene hozzá. Lehet, hogy valamiről lemaradtam?
Ketyeg az óra
„30 éves koromban szülni akarok – fejtegeti egy másik, velem egykorú barátnőm. – Addig van öt évem, de ebből majdnem egy év maga a teherbeesés, meg persze a terhesség lesz. Tehát marad négy. Azért jó lenne, ha leendő gyermekem apjával nem két hete ismernénk egymást, mielőtt a családalapításba kezdünk, hanem úgy három éve. Ez azt jelenti, hogy mostanság kellene vele találkoznom.
Te belegondoltál már ebbe? El tudod képzelni bármelyik fiúról, akikkel mostanában találkoztunk, hogy a gyerekeid apja legyen?” A kérdés jó, ugyanakkor felveti bennem azt a kérdést, hogy van-e olyan férfi, aki mostani énemben már látja jövőbeli gyermekei anyját. El lehet ilyesmit 25 évesen képzelni?
Van, akinek jobb a fantáziája
Minden bizonnyal igen, hiszen nem is egy kismama vagy fiatal anyuka van az ismerőseim között, és persze olyanokról is tudok, akik sokkal hamarabb alapítottak családot. A valódi ok nyilván nem a jobb képzelőerő volt, hanem az, hogy ők hamarabb érezték késznek magukat a döntésre, vagy hamarabb találtak olyan párt maguknak, akiben meglátták azt a bizonyos szülőpárt.
Mindenesetre én is ízlelgetni kezdem a gondolatot, elvégre a barátnőm számítása ráébreszt, hogy ha nem is tervezem a szülővé válást a következő egy-két évben, a projekt előkészítésével mindenképpen foglalkoznom kell.
Lemaradtam?
Tekintve, hogy egész gyerekkoromban kicsit koravénnek tartottak, most elgondolkodom, nem húzom-e túl sokáig a fiatalságom, ahelyett, hogy szép csendben megállapodnék. Aztán elhessegetem a gondolatot: a húszas éveim elején ettől talán még csak nem kell félnem, egyszer biztosan érezni fogom majd, ha itt lesz az idő.
De itt lesz az valaha? Lesz olyan valaha, amikor úgy érzem, készen állok anyának lenni? Az én anyukám olyan mindent tudó, akit a nap bármely pillanatában felhívhatok, hogy megmondja, hány fokon mossam ki a selyemblúzomat, melyik leveskockának van a legjobb íze, vagy mekkora fejet vegyek az ütvefúróba, ha képet akarok tenni a falra. Mikor leszek én ilyen mindent tudó?
Az anyák tényleg tudják?
Az újabb kétséget egy már várandós barátnőm oszlatja el, amikor megkérdezem tőle, fél-e a szüléstől, és azt feleli: „Kicsit, de azt hiszem, valahogy csak kijön majd. Még egy sem maradt bent, ugye? Inkább attól félek, mi lesz, amikor először hazaviszem, sírni kezd, én meg csak forgatom majd, mint mókus a mogyorót, és lövésem lesz, hogy most mit csináljak vele.”
Hoppá! Hát kiderült a nagy titok! Megnyugszom, hogy ahhoz, hogy jó anya legyek, nem kell hétpálcikás trükköket tudnom, és egy titkos klubba sem kell belépnem. Az én anyám valószínűleg ugyanazzal a kétségbeeséssel nézett rám az első héten, ahogyan én néznék egy újszülöttre, és mégis csak feltalálta magát. Lehet, hogy ez egy olyan szerep, amit menet közben tanul az ember?
Ne csinálj problémát ott, ahol nincs
Ahogy tovább beszélgetünk, szóba kerül még millió félelem és szorongás, ami a kismamákat, és úgy általában, az anyasággal kapcsolatban a nőket nyomasztja. Aztán már ketten nekibátorodva belátjuk, hogy a legnagyobb részét mi generáljuk magunknak. Egy gyerekből becsületes, egészséges felnőttet nevelni egészen biztosan nem fáklyás menet, de egész sokaknak sikerült, és nem mindannyiuknak voltak szuperképességeik.
Valószínűleg az ép eszünk megőrzésének a kulcsa abban rejlik, hogy megpróbáljuk élvezni az új feladatot, és nem rohanunk orvoshoz, ha a gyerek végignyal egy kavicsot, és nem borulunk ki, ha egyszer egy évben nem a megszokott napirendje szerint fekszik le aludni.
Kell-e aggódni egyáltalán?
Ezt a gondolatmenetet követve aztán arra jutok: van-e értelme azon aggódni, hogy mikor, milyen anya leszek, és hogy egyáltalán leszek-e? Ha pedig nincs, akkor miért görcsöl ezen kimondva-kimondatlanul a generációm egy igen jelentős része? Arra jutottam, az lenne a fura, ha egyáltalán nem aggódnánk ezen, elvégre mégis életünk egyik legfontosabb mozzanatáról van szó.
A legfontosabb talán az, hogy bármi is történik, akár szülők leszünk, akár nem, az a saját döntésünkből történjen, és ne a mások elvárásainak próbáljunk megfelelni. Akkor elkerül minket az egész baba-para.
