Valljuk be, szinte mindannyiunkkal megesett már, hogy valami miatt egyszerűen elfogyott a türelmünk. Harminc perce tartod a telefont a füledhez, a várakozási zene már tizedszer indul újra, és az ügyfélszolgálatos még mindig sehol. Vagy épp ott ragadsz a dugóban, a GPS már húsz perce ugyanazt a percet mutatja, körülötted mindenki dudál, mintha az bármit is változtatna.
De nem kell ilyen extrém helyzet sem, elég csak az, hogy egész nap otthon voltál a futár miatt, aki reggel óta úton van, és este hatkor jön az értesítés, hogy holnap próbálják újra. Ezekben a pillanatokban valami elkezd megváltozni benned. Már nem csak ideges vagy, hanem lassan megjelenik önmagadnak egy olyan verziója, akit a normális hétköznapokon nem nagyon szoktál látni.
Az emberi idegrendszer egy bizonyos szint után egyszerűen lemond a kontrollról. Nem gyengeség ez, hanem biológia.
Amikor feszültség épül fel bennünk és nincs lehetőségünk cselekedni, az agyunk frusztrációt termel, a test feszülni kezd, és előbb-utóbb valami kicsúszik. Egy éles megjegyzés, egy hangos sóhaj, egy indulatos mozdulat, vagy éppen egy teljesen aránytalannak tűnő reakció egy apróságra. Olvass még a témában
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „kicsit kifordultam magamból”, és ez szó szerint igaz. Nem az vagy abban a pillanatban, aki lenni szeretnél, mégis ott vagy. A kérdés nem az, hogyan kerüld el, hogy ez megtörténjen, hanem az, hogy mit kezdesz azzal, amit ilyenkor megtudtál magadról. Mert ezek a pillanatok, akármilyen kényelmetlenek, valójában az egyik legőszintébb visszajelzések, amit magadtól kaphatsz.
Miért pont akkor, amikor a legkevésbé szeretnéd
A türelem nem végtelen erőforrás. Olyan, mint az akkumulátor, reggel tele van, és a nap folyamán minden kis bosszúság, várakozás és frusztráció merít belőle egy kicsit. Ezért van az, hogy egy hétfő reggelihez képest a pénteki dugóban sokkal hamarabb elfogy a higgadtságod.
Nem azért, mert pénteken gyengébb vagy, hanem azért, mert addigra az akkumulátor már majdnem üres. A pszichológiában ezt mentális kimerülésnek hívják, és ez magyarázza azt a jelenséget, amikor valaki látszólag egy „semmiségen” robban fel.
Ez a semmiség valójában az utolsó csepp volt egy már teli pohárban.
Az ügyfélszolgálatos nem tehet arról, hogy éppen ő vette fel a telefont abban a pillanatban. A futár sem tehet arról, hogy te egész nap várakoztál. De valakinek el kell viselni a feszültséget, és az agy mindig a legközelebbi célt választja. Ez nem igazságos, de emberi. Nagyon emberi.
Az is hozzátartozik ehhez a képhez, hogy bizonyos helyzetek eleve jobban kihúzzák belőlünk ezt a reakciót, mint mások. A várakozás különösen nehéz, mert elveszi a kontrollt. Nem tehetsz semmit, csak állsz, ülsz, várod, hogy valami végre elmozduljon. Az agy ezt rendkívül rosszul tűri, mert aktív cselekvésre van programozva. Amikor ez a lehetőség elvész, a feszültségnek máshol kell utat találnia.
