Valljuk be, szinte mindannyiunkkal megesett már, hogy valami miatt egyszerűen elfogyott a türelmünk. Harminc perce tartod a telefont a füledhez, a várakozási zene már tizedszer indul újra, és az ügyfélszolgálatos még mindig sehol. Vagy épp ott ragadsz a dugóban, a GPS már húsz perce ugyanazt a percet mutatja, körülötted mindenki dudál, mintha az bármit is változtatna.
De nem kell ilyen extrém helyzet sem, elég csak az, hogy egész nap otthon voltál a futár miatt, aki reggel óta úton van, és este hatkor jön az értesítés, hogy holnap próbálják újra. Ezekben a pillanatokban valami elkezd megváltozni benned. Már nem csak ideges vagy, hanem lassan megjelenik önmagadnak egy olyan verziója, akit a normális hétköznapokon nem nagyon szoktál látni.
Az emberi idegrendszer egy bizonyos szint után egyszerűen lemond a kontrollról. Nem gyengeség ez, hanem biológia.
Olvass még a témában
Amikor feszültség épül fel bennünk és nincs lehetőségünk cselekedni, az agyunk frusztrációt termel, a test feszülni kezd, és előbb-utóbb valami kicsúszik. Egy éles megjegyzés, egy hangos sóhaj, egy indulatos mozdulat, vagy éppen egy teljesen aránytalannak tűnő reakció egy apróságra.
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „kicsit kifordultam magamból”, és ez szó szerint igaz. Nem az vagy abban a pillanatban, aki lenni szeretnél, mégis ott vagy. A kérdés nem az, hogyan kerüld el, hogy ez megtörténjen, hanem az, hogy mit kezdesz azzal, amit ilyenkor megtudtál magadról. Mert ezek a pillanatok, akármilyen kényelmetlenek, valójában az egyik legőszintébb visszajelzések, amit magadtól kaphatsz.
Miért pont akkor, amikor a legkevésbé szeretnéd
A türelem nem végtelen erőforrás. Olyan, mint az akkumulátor, reggel tele van, és a nap folyamán minden kis bosszúság, várakozás és frusztráció merít belőle egy kicsit. Ezért van az, hogy egy hétfő reggelihez képest a pénteki dugóban sokkal hamarabb elfogy a higgadtságod.
Nem azért, mert pénteken gyengébb vagy, hanem azért, mert addigra az akkumulátor már majdnem üres. A pszichológiában ezt mentális kimerülésnek hívják, és ez magyarázza azt a jelenséget, amikor valaki látszólag egy „semmiségen” robban fel.
Ez a semmiség valójában az utolsó csepp volt egy már teli pohárban.
Az ügyfélszolgálatos nem tehet arról, hogy éppen ő vette fel a telefont abban a pillanatban. A futár sem tehet arról, hogy te egész nap várakoztál. De valakinek el kell viselni a feszültséget, és az agy mindig a legközelebbi célt választja. Ez nem igazságos, de emberi. Nagyon emberi.
Az is hozzátartozik ehhez a képhez, hogy bizonyos helyzetek eleve jobban kihúzzák belőlünk ezt a reakciót, mint mások. A várakozás különösen nehéz, mert elveszi a kontrollt. Nem tehetsz semmit, csak állsz, ülsz, várod, hogy valami végre elmozduljon. Az agy ezt rendkívül rosszul tűri, mert aktív cselekvésre van programozva. Amikor ez a lehetőség elvész, a feszültségnek máshol kell utat találnia.
