Például: „Nálunk nem szokás a válás”, „Nem eszünk a kanapén”, „Minden nap kétszer kell fogat mosni” „Mindent meg kell enni, ami a tányérodon van”vagy, ami még rosszabb: „A fiúk nem sírnak” „Egy férfi nem beszél az érzéseiről, az a nőknek való, ők szoktak fecsegni”.
Ezek a mondatok olyan mélyen belevésődnek a tudatalattinkba, hogy szabályokként tekintük rájuk, s megszegve ezeket, komoly lelkifurdalást érzünk. Pedig hát valljuk be, néha bizony jobb megoldás lehet elválni, mint egy lélekpusztító házasságban maradni évtizedekig. Ha a kanapén eszünk, akkor sincs semmi, s ha olyan géneket örököltünk, akkor napi két fogmosás sem ment minket a fogszuvasodástól.
Sok ember túlsúlyának a hátterében az áll, hogy nem akkor fejezi be az étkezést, ha már jól lakott, hanem akkor, ha elfogyasztotta az utolsó falatot is az éhesen a tányérjára pakolt ételből. Mert ezt tanulta meg gyermekként. S végül, amely a férfiak számára különös terhet jelent felnőtt korban: úgy vélik, nem mondhatják ki negatív érzéseiket, nem beszélhetnek fájdalmaikról, veszteségeikről, nehogy férfiatlannak tartsa őket a környezetük.Egészen elképesztő példák is léteznek, melyek generációk óta tartják magukat és már senki sem tudja, honnan erednek. Olvass még a témában
Közismert történet, hogy volt egy család, ahol az anya minden alkalommal kettévágta a szép szelet sertésszüzet, mielőtt betette a sütőbe. A férje mindig elcsodálkozott ezen és néha meg is kérdezte feleségét, hogy miért teszi ezt. A válasz rendszerint az volt, hogy „azért, mert ezt így kell”. Évek teltek el, mire az asszonyban is felmerült a kérdés, hogy miért vágja ketté a húst, ha egyben is meg tudná sütni. Kiderült, hogy az édesanyja is így tesz minden alkalommal, aki ráadásul a nagymamától tanulta a módszert, ő pedig a saját édesanyjától. Mint utólag kiderült, a dédnagymama ugyanis kénytelen volt kettévágni a húst, mert olyan kicsi volt a sütője, hogy egyben nem fért volna el benne.
