Az attitűd kifejezést ritkán használjuk mindennapi beszélgetéseink során. A latin eredetű szó legismertebb szinonimái a hozzáállás, beállítódás. Minden esetben egy tanult folyamatra épül, egyéni, főként gyermekkori tapasztalások és a környezettől kapott külső hatások határozzák meg, hogy bizonyos helyzetekben kinek milyen az attitűdje. Ezért van az, hogy ugyanarra a feladatra egyesek lelkesedéssel reagálhatnak, mások megrémülnek. Viselkedésünket, gondolkodásunkat, érzékelésünket, szinte minden reakciónkat egyéni attitűdjeink határozzák meg.
Az attitűdök legtöbbször leegyszerűsítik a döntési folyamatainkat és előre visznek minket. Ha például úgy nőttünk fel, hogy megismertük a munka értékét, a család fontosságát, az egyéni vélemények különbözőségének a hasznát, akkor ezen meggyőződéseink alapján döntünk minden élethelyzetben, akár ma is, többször is. Baj akkor van, ha ezek az attitűdök olyan erősek, hogy képtelenek vagyunk elvonatkoztatni tőlük. Tegyük fel, hogy valaki úgy nő fel, hogy gyermekként azt tapasztalja, azt tanulja meg, azt látja maga körül, hogy mindenki előzékeny a másikkal. Ez egy jó dolog, bárcsak mindenki ilyen lenne, mondhatnánk. Természetesen nem mindenki ilyen és nem minden helyzetben, egy gyermek számára azonban ez nem biztos, hogy egyértelmű.
Az attitűdjeink akkor kezdenek a hátrányunkra válni, ha mellé pakoljuk a „mindig” vagy a „soha” szavakat. Ezek az az apró módosítások teszik lehetetlenné a szabad választást számunkra. Ha mindig mások érdekeit helyezzük előtérbe és a sajátunkkal nem törődünk, akkor hamarosan úgy érezzük, mi mindent megteszünk, de értünk senki nem tesz semmit.
Gondoljunk csak bele a vallásban, az egyes nemzetekre jellemző kultúrákban hány és hány attitűd létezik. Ezek mind olyan irányelvek, melyek meghatározzák, kik vagyunk, kikhez tartozunk, milyen közösség tagjai vagyunk. Az ember nem születik kész attitűdökkel, hanem fiatalon tanulja meg azokat a közvetlen tapasztalatai révén vagy átveszi mások attitűdjeit. A negatívak közül mindenki hallott már példát a saját családjából.
Például: „Nálunk nem szokás a válás”, „Nem eszünk a kanapén”, „Minden nap kétszer kell fogat mosni” „Mindent meg kell enni, ami a tányérodon van”vagy, ami még rosszabb: „A fiúk nem sírnak” „Egy férfi nem beszél az érzéseiről, az a nőknek való, ők szoktak fecsegni”.
Ezek a mondatok olyan mélyen belevésődnek a tudatalattinkba, hogy szabályokként tekintük rájuk, s megszegve ezeket, komoly lelkifurdalást érzünk. Pedig hát valljuk be, néha bizony jobb megoldás lehet elválni, mint egy lélekpusztító házasságban maradni évtizedekig. Ha a kanapén eszünk, akkor sincs semmi, s ha olyan géneket örököltünk, akkor napi két fogmosás sem ment minket a fogszuvasodástól.
Sok ember túlsúlyának a hátterében az áll, hogy nem akkor fejezi be az étkezést, ha már jól lakott, hanem akkor, ha elfogyasztotta az utolsó falatot is az éhesen a tányérjára pakolt ételből. Mert ezt tanulta meg gyermekként. S végül, amely a férfiak számára különös terhet jelent felnőtt korban: úgy vélik, nem mondhatják ki negatív érzéseiket, nem beszélhetnek fájdalmaikról, veszteségeikről, nehogy férfiatlannak tartsa őket a környezetük.Egészen elképesztő példák is léteznek, melyek generációk óta tartják magukat és már senki sem tudja, honnan erednek.
Közismert történet, hogy volt egy család, ahol az anya minden alkalommal kettévágta a szép szelet sertésszüzet, mielőtt betette a sütőbe. A férje mindig elcsodálkozott ezen és néha meg is kérdezte feleségét, hogy miért teszi ezt. A válasz rendszerint az volt, hogy „azért, mert ezt így kell”. Évek teltek el, mire az asszonyban is felmerült a kérdés, hogy miért vágja ketté a húst, ha egyben is meg tudná sütni. Kiderült, hogy az édesanyja is így tesz minden alkalommal, aki ráadásul a nagymamától tanulta a módszert, ő pedig a saját édesanyjától. Mint utólag kiderült, a dédnagymama ugyanis kénytelen volt kettévágni a húst, mert olyan kicsi volt a sütője, hogy egyben nem fért volna el benne.
Saját döntésünk, hogy egyéni élethelyzeteinkben mit cselekszünk. A már jól kitaposott ösvényen haladunk tovább vagy megállunk egy pillanatra és végig gondoljunk, létezik-e a megszokottnál egy jobb megoldás. Ha létezik, akkor bátran kezdjünk egy új ösvény kiépítésébe, nem fogjuk megbánni.