Attitűdjeink fogságában: a bennünk élő gyermek hangja

Az attitűd kifejezést ritkán használjuk mindennapi beszélgetéseink során. A latin eredetű szó legismertebb szinonimái a hozzáállás, beállítódás. Minden esetben egy tanult folyamatra épül, egyéni, főként gyermekkori tapasztalások és a környezettől kapott külső hatások határozzák meg, hogy bizonyos helyzetekben kinek milyen az attitűdje. Ezért van az, hogy ugyanarra a feladatra egyesek lelkesedéssel reagálhatnak, mások megrémülnek. Viselkedésünket, gondolkodásunkat, érzékelésünket, szinte minden reakciónkat egyéni attitűdjeink határozzák meg.

Az attitűdök legtöbbször leegyszerűsítik a döntési folyamatainkat és előre visznek minket. Ha például úgy nőttünk fel, hogy megismertük a munka értékét, a család fontosságát, az egyéni vélemények különbözőségének a hasznát, akkor ezen meggyőződéseink alapján döntünk minden élethelyzetben, akár ma is, többször is. Baj akkor van, ha ezek az attitűdök olyan erősek, hogy képtelenek vagyunk elvonatkoztatni tőlük. Tegyük fel, hogy valaki úgy nő fel, hogy gyermekként azt tapasztalja, azt tanulja meg, azt látja maga körül, hogy mindenki előzékeny a másikkal. Ez egy jó dolog, bárcsak mindenki ilyen lenne, mondhatnánk. Természetesen nem mindenki ilyen és nem minden helyzetben, egy gyermek számára azonban ez nem biztos, hogy egyértelmű.

Az attitűdjeink akkor kezdenek a hátrányunkra válni, ha mellé pakoljuk a „mindig” vagy a „soha” szavakat. Ezek az az apró módosítások teszik lehetetlenné a szabad választást számunkra. Ha mindig mások érdekeit helyezzük előtérbe és a sajátunkkal nem törődünk, akkor hamarosan úgy érezzük, mi mindent megteszünk, de értünk senki nem tesz semmit.