A Farkasréti temető kapujában álltam, fekete kabátban, a kezemben egy szál fehér krizantémmal, amikor anyám rám nézett, és megkérdezte, hogy ismeri-e valahonnan az arcomat. Azt hittem, rosszul hallottam. Apám koporsóját még be sem eresztették, a pap még be sem fejezte a búcsúbeszédet, és az édesanyám, aki felnevelt, aki minden gyerekbetegségemen átvirrasztott, idegenként néz rám.
Anyám már nem tudta, ki vagyok
Két éve tudtuk, hogy valami nincs rendben. Elfelejtette a kulcsokat, néha összekeverte a napokat, egyszer háromszor is megkérdezte tőlem telefonon, hogy mikor érek haza, holott már órák óta otthon ültem vele a nappaliban. Az orvos kimondta a szót, amit senki nem akart hallani, de amíg apám élt, valahogy működött a rendszer. Ő volt az, aki mindig ott állt mellette, ő fogta a kezét, ő emlékeztette, hogy ki kicsoda. Amikor apám infarktust kapott egy hétköznap délután a kertben, és két nap múlva meghalt a kórházban, mintha kihúzták volna anyám alól az utolsó szilárd talajt is.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
