Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem legalább egy tucat emlékem van arról, amikor anyukám és apukám a nappaliban veszekedtek. Talán apróságokon, talán néha komolyabb dolgokon, de tisztán emlékszem a hangokra, a feszültségre a levegőben, arra az összeszoruló érzésre a gyomromban, amit akkor még megfogalmazni sem tudtam. Csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben, és én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy ezt értsem, pláne hogy kezelni tudjam.
Gyerekként a világ középpontja a család. A falak, a bútorok, az esti rutin, a szülők hangja adják azt a láthatatlan védőhálót, amit biztonságnak hívunk. Amikor ebbe a térbe éles hangok, sírás, ajtócsapódás vagy hosszú, fagyos csend költözik, az a gyerek számára nem egy „felnőtt vita”, hanem a világ rendjének megbillenése. Nem látja a számlákat, a munkahelyi stresszt, a párkapcsolati elakadásokat. Ő csak azt érzi, hogy azok az emberek, akikre az élete épül, épp nincsenek jól egymással.
Amikor a gyerek érzi a vihart, de nem érti az okát
A gyerekek elképesztően érzékenyek az érzelmi légkörre. Akkor is tudják, hogy baj van, amikor a szülők próbálnak normálisan viselkedni. A kimondatlan feszültség, a rövidebb válaszok, az elmaradó érintések mind üzenetek. Ráadásul a gyerek gondolkodása még erősen énközpontú, ami életkorából fakadóan természetes. Olvass még a témában
Emiatt viszont könnyen arra jut: talán ő volt rossz, talán miatta veszekednek, talán ha jobban viselkedne, minden rendben lenne.
Ez a belső magyarázat csendes, de nagyon súlyos teher tud lenni.
Éppen ezért a gyerek védelme nem ott kezdődik, hogy soha nem veszekszünk, hanem ott, hogy tudatosítjuk, a konfliktus hatással van rá, még akkor is, ha nem szól bele. A felnőttek felelőssége abban áll, hogy a gyerek ne maradjon egyedül azzal az érzelmi viharral, amit nem ért.
