Véleménycikk – Schuszter Borka
Az elmúlt években azonban lassan ráismertünk, hogy a legjobb kommunikációs technika sok helyzetben az, ha nem próbálunk azonnal kommunikálni.
Ha valami feszültség megjelent köztünk, én máris meg akartam oldani. Fellángoltak a félelem-receptoraim, és azonnali válaszokat követeltek.
A fejemben a konfliktus nem egy természetes hullámzás volt két ember között, hanem egy sürgősen elhárítandó veszélyhelyzet. Olvass még a témában
„A szerelem elmúlik. Azt kell nézni, mi marad utána” – Párok mesélnek sikeres házasságuk titkáról
Boldog, elvált emberek, mikor jöttetek rá, hogy ideje elbúcsúzni a párotoktól?
„Meg akarta mutatni, hogy van pénzünk” – Amikor a párod társadalmi osztályt akar ugrani, de te nem
„Jókislányként kellett viselkednem” – Nálatok mi volt a családi béke ára?
És ennek megfelelően reagáltam is
Bekapcsolt a szorongás, vele együtt a félelem, és nagyon gyorsan átvettem az irányítást az érzelmeimmel. Ilyenkor nem volt türelem, nem volt távolság, nem volt perspektíva. Csak az az érzés, hogy ezt most azonnal ki kell beszélni, különben valami rossz történik.
A probléma csak az volt, hogy ebben az állapotban ritkán született jó beszélgetés.
Inkább csak gyors, feszült mondatok, félreértések, védekezések, és olyan mondatok, amiket egyikünk sem gondolt végig rendesen.
És sokszor végül nem is az eredeti probléma lett megoldva, hanem egy újabb réteg került rá: egy nyűgösebb mondatból, amit a legtöbb esetben egy gyors bocsánatkérés és ölelés után le lehet rendezni, felesleges sértődések és vagdalkozások lettek.
Nem azt mondom, hogy nincsenek helyzetek, amikor nem segít az azonnali tisztázás: nem minden konfliktus viseli el az időhúzást, és van, amikor egy gyors beszélgetés megelőz egy nagyobb félreértést.
De az elmúlt években lassan ráismertünk, hogy a legjobb kommunikációs technika sok helyzetben az, ha nem próbálunk azonnal kommunikálni.
Megvan a helyzet, amikor a párod felbosszant valamivel, és a másik szobában dühös viráglocsolás közben szóród a sértéseket a fogaid között? Lássuk be, időnként mindannyiunkból kijön ez – de jobb, ha ezeket a mondatokat, amiket sokszor magunk sem gondolunk komolyan, a filodendronnak mondjuk, és nem a párunk szemébe.
Pontosan ezért elkezdtem tudatosan „letiltani” magamról ezt a reflexet
Nem szó szerint, de működés szintjén igen. Ha érzem, hogy túlfűtött állapotban vagyok, és csak az indulat beszélne belőlem, akkor inkább kilépek a helyzetből.
Van, hogy én megyek ki a szobából. Van, hogy megkérem a páromat, sétáljon egyet. Nem büntetésként, nem passzív-agresszív módon, hanem egyszerűen azért, hogy mindkettőnk idegrendszere vissza tudjon állni egy nyugodtabb állapotba.
Tizenöt perc. Néha ennyi is elég, hogy az első hullám lemenjen rólunk, képesek legyünk végiggondolni, mit is akarunk mondani, és ne indulatból kommunikáljunk, hanem már azzal a céllal, hogy megértessük magunkat, és megértsük a másikat is.
Ilyenkor visszatérve a beszélgetéshez már egészen más szavak jönnek elő. Nem védekezésből, nem támadásból, beszélünk, mindkettőnknek volt ideje átgondolni, mit és hogyan akar mondani.
Egy rosszul hallott félmondatból, egy fáradtabb pillanatban elejtett kritikai megjegyzésből így sokkal könnyebb visszajönni. Mert már nem az első harag beszél. És ez a különbség mindent megváltoztat.
Régen volt, hogy egy öt perc alatt rendezhető helyzetből egy feleslegesen elhúzódó veszekedés lett, csak mert hirtelen indulatunkban rámondtunk még négy olyan dolgot, amit egyikünk sem gondolt komolyan, de ha már ott voltak a levegőben, nem lehetett csak úgy visszaszívni őket. Ma már sokkal ritkábban fordul elő, hogy hagyjuk ezt az első hullámot elszabadulni.
Persze ehhez kellett az is, hogy megtanuljam felismerni magamban, mikor nem vagyok alkalmas beszélgetni, és hogy elhiggyem: a párom 15 perc múlva is ott lesz, és készen fog állni rá, hogy meghallgasson engem.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
