A nők – főleg az anyukák – irdatlan mennyiségű láthatatlan munkát végeznek, fejben is.
A duzzogás
A férjem egyik este kérte, hogy bújjak mellé a kanapén és duzzogott, amikor mondtam, hogy sajnos nem tudok, mert még el kell mosogatnom. „Az várhat” mondta ő, én pedig mondtam, hogy nem, mert akkor beleszárad az edényekbe a kaja és kétszer annyi ideig fog tartani. Felajánlotta, hogy ő majd elmosogat, de visszautasítottam, mert tapasztalatból tudtam, hogy ennek az lenne a vége, hogy addig bűzlenek a szennyes edények mosatlanul, amíg én dühömben el nem mosom őket. Számára a konklúzió az lett, hogy „egyszer kéri, hogy bújjak hozzá és akkor sem teszem meg, mert fontosabb nekem a mosogatás, mint ő.” Már vitatkozni sem volt erőm, ráhagytam.
A próbálkozás
Amikor megszületett a kisbabám, megbeszéltük a férjemmel, hogy ezentúl többet segít nekem a házimunkában. (A semminél…) Összesen két feladata volt: a pelenkás kis szemetes ürítése és a kuka kihúzása. Az első héten elfelejtette mindkettőt, de megértettem, mert új dolog volt ez neki, nem jutott eszébe. A második héten szólnom kellett neki, de nagy nehezen megcsinálta. Olvass még a témában
Utána viszont beteg lettem és örültem, hogy élek, ezért nem figyelmeztettem. A hétfőm emiatt úgy kezdődött, hogy megvágtam a kezem, amikor a pelenkát a dugig teli szemetesbe próbáltam belenyomni, illetve rohannom kellett a kukásautó után pizsamában, mert a kukát sem húzta ki. Amikor hazajött délután, természetesen beolvastam neki, mire megsértődve elvonult és félóra múlva hívott az anyósom, hogy igazán lehetnék türelmesebb a fiával.
Jajj már…
„Menjünk holnap kirándulni!” Találta ki pénteken este 11-kor az én férjecském. Mondtam neki, hogy pillanat, végiggondolom. Kiakadt, hogy mit kell ezen agyalni, miért vagyok ennyire képtelen a spontaneitásra. El kellett magyaráznom neki, hogy először is meg kell néznem, hogy van-e itthon szendvicsnek való, mert aznap sokáig dolgoztam és nem volt időm elmenni bevásárolni munka után. Továbbá holnap a kislányunknak versenye van és meg kell kérdeznem, hogy kihagyhatja-e, vagy fontos.
A fiúnk délután szülinapi zsúrra menne, itt is meg kell tudakolnom, hogy ott kell-e lennie vagy nem lényeges. Nekem egy barkácsáruházi vásárlásról kellene lemondanom – amire a zsúr alatt ugrottam volna el – de ez a legkevesebb, új csapot tudok venni máskor is, ha már két hete csöpög és ő nem csinálta meg, akkor az várhat még pár napot. Ennyit az anyukák spontaneitásáról…
A figyelmeztetés
A férjem mérges volt, amiért nem emlékeztettem, hogy köszöntse fel a legjobb barátját a születésnapján, elvégre ő dolgozik és fáradt, „tele van a feje”, én pedig „csak itthon vagyok a gyerekekkel.” Igen, az Ő legjobb barátjának a szülinapját kellett volna NEKEM fejben tartanom. Ez normális esetben sikerült is volna, de az előző három napom kicsit sűrű volt. Állatorvoshoz kellett vinnem a kutyát, minden nap gyógyszerezni és visszavinni kontrollra. A kisebbik fiam osztálykirándulásra ment, neki be kellett pakolnom és elvinnem a buszhoz. A nagyobbik fiam két fontos vizsgára készült, minden este ezekre tanultam vele. Anyósomnak névnapja volt, erre vettem ajándékot.
Elromlott a mosógép és intéztem a szerelőt. Megtankoltam a kocsit, hogy ne a hétvégén kelljen ezzel bajlódni, amikor apósékhoz megyünk vidékre. Elvittem a gyerekeket – és a két szomszéd gyerkőcöt – gyerek szabadulószobába, amire már két hónapja készültek. Emlékeztettem a férjem a fogorvosi időpontjára és arra, hogy két hónap múlva lejár az autó forgalmija. Aztán a sógornőmnél megindult a szülés és szaladtam a kórházba a holmikkal amiket kért, mert a pasija otthon hagyta őket. Tehát sajnos ebben a semmittevő 72 órában kiment a fejemből, hogy figyelmeztessem az én drágámat a haverja szülinapjára, én kérek elnézést.
Nem mindegy
Megkérdezem a férjem, hogy mit főzzek és tízből tíz alkalommal azt mondja, hogy mindegy. Megkérdezem a gyerekeket és nekik sincs semmi ötletük. Nekem kell hullafáradtan kitalálnom mindig, hogy mi legyen a menü, ehhez bevásárolni és elkészíteni. Tálaláskor pedig hála helyett azt kapom általában, hogy „Fúj!” vagy „Jaj ne, már megint ez?!” Kritizálni tudnak, de segíteni sosem. Tehát amikor a mit főzzek kérdésre az a válasz, hogy „mindegy”, akkor nem segítenek azzal a szabadsággal, hogy bármit főzhetek, hanem csak növelik a mentális terhem, bármiféle jutalom nélkül.
