A kompromisszumok
Azzal természetesen mindenki tisztában van, hogy egy működőképes kapcsolathoz bizony engedményeket kell tenni. De vajon hol van az a határ, amikor már nem tudunk többet engedni, amikor a kompromisszum már nem megoldás? A megalkuvás már nem célravezető, hiszen elveszi a kapcsolatból azt a pluszt, ami miatt az boldogsággal töltött el minket. Nem csak az a baj, amikor a másik olyan dolgokat tesz, vagy vár el, amit már nem tudunk, esetleg nem is akarunk megtenni. Az sem éppen felemelő érzés, amikor minden egyes nap arra leszünk figyelmesek, hogy egy újabb kompromisszumot kell kötnünk. Hogy mennyi a sok? Ez teljesen egyénfüggő.
De nem is ez a lényeg. Ameddig a csiszolódás nem emészti fel a személyiségünket és a vágyainkat, addig tökéletesen mindegy, hogy mennyit kell engedni, hiszen a boldogságunk töretlen lehet. Amikor azonban már ezt is veszélyeztetve érezzük, akkor érdemes egy kicsit elgondolkodni: tényleg ez az, amire vágyom? Persze az ember sokat változik a párja mellett, még akkor is, ha a kapcsolatuk tökéletesen harmonikus és utópisztikus. Itt nem is erről van szó. Amikor azonban már olyan dolgokat kéne tenni, vagy éppen nem tenni, ami az elveinkkel, vagy a legbensőbb énünkkel sem összeegyeztethető, akkor ideje lépni.
Hogy fájdalmas-e? Igen. Nagyon. De tudnunk kell, hogy ha magunkat is feláldozzuk egy kapcsolat oltárán, akkor a hátralévő időben csak azon fogunk merengeni, hogy mit tehettünk volna, és hogy a párunk a hibás, hogy ide jutottunk. Pedig ez nem igaz, hiszen ha valaki nem akar valamit megtenni, akkor nem teszi. Ha ez nekünk tényleg annyira fontos, akkor másiknak is itt az ideje, hogy egy kicsit csiszolódjon.
Ha nem csak minket érint
Sokszor kerülnek párok olyan szituációba, amikor a kibékíthetetlenség már nem csak őket érinti, hanem a csemetéiket is. Ilyenkor meghozzák életük egyik –szerintük – legönfeláldozóbb döntését, és együtt maradnak a gyerekekért. Bár tény, hogy az ideális család egy anyukából és egy apukából, valamint a gyerekekből áll, ez a kép azonban nincs kőbe vésve.
A kényszerből együtt maradt párok közötti feszültséget a gyerek is megérzi, hiszen nem buta, csak kicsi. És hát gondoljuk csak végig: valóban jót teszünk azzal, ha egy kapcsolatról olyan képet mutatunk a csemeténknek, amilyen két ember elhidegült, feszült, és sokszor katasztrofális együttléte? Sokkal célravezetőbb, ha továbblépünk. Persze ez sem könnyű, és így is maradnak tüskék és sérülések, de a jó viszony fenntartható, idővel sokkal könnyebb is lesz. A gyerekeknek pedig marad egy kiegyensúlyozott édesapjuk, és egy vidám, és kedves édesanyjuk, a két idegileg tönkrement szülőminta helyett.
Egy rossz kapcsolatból kilépni közel sem egyszerű dolog. Visszatart minket a megszokás, a rutin, és a kényelem, de gondoljuk csak végig: valóban ez az, amit keresünk, vagy inkább szenvedély, szerelem, barátság megértés és legfőképpen boldogság? Ha van esélyünk ezekre a kapcsolatban, akkor érdemes küzdeni, ha nem, akkor nem érdemes egy olyan, elakad faágba kapaszkodni, melynél a folyó sodrása miatt megfulladunk.
