A forrás, melyből mindenki meríthet és olthatja szomját
A kezdetben szájhagyomány útján terjedő (nép)meséket eleink nem szorították a gyermekirodalom falai közé. Egyes törzseknél kizárólag a beavatási szertartások keretében osztották meg a történeteket a beavatottakkal. Léteztek olyan társadalmak is, melyek esetében kizárólag a magasabb státuszú egyének (pl.: sámánok, varázslók stb.) mesélhettek. Egyes mesetípusoknak ugyanis természetfeletti erőt tulajdonítottak – melyekkel éppúgy lehetett áldást, mint átkot „osztogatni”. Éppen ezért nem lepődünk meg, ha a népmese (ős)testvéreként a mítoszt szokták felemlegetni.
A mítoszokban helyhez jutott az ősök bölcsessége, világmagyarázata, erkölcsi tanítása és útmutatása egyaránt. Az ok, amiért minden mesehallgató „magára tudja ölteni a történetben foglaltakat, a közös természeti tudatban rejlik – ami a világ minden részén értelmezhető, értett nyelvezetet (szimbólumok, archetípusok) használ.
Ez a kollektív (közös) örökség egy korai tudatállapotra vezethető vissza, amikor még nem vált erőteljesen szét egymástól a természeti a természetfelettitől.
Olvass még a témában
Amikor egy jelkép egyszerre lehetett konkrét és elvont a szemlélő értelmezése szerint. Midőn a fantáziavilág és a valóság egymásba karoltan létezhetett. És semmi különöset nem találtak abban, ha kentaurokról (félig ló, félig ember), hárpüiákról (félig madártestű nőkről), sellőkről (halfarokkal rendelkező fiatal nőkről), vagy éppen a valóságosnak hitt világ végéről beszéltek (ahonnan le lehetett pottyanni).
