Esti családi rituáléink egyike a gyakori meseolvasás a gyerekeknek, majd az azt követő közös megbeszélésük. A kicsik fantáziadús rajzai, az egyre gazdagodó szókincsük számomra már elegendő bizonyítékot szolgáltattak ahhoz, hogy tudjam, mindezt megéri folytatni. Ami azt illeti: ameddig csak lehet. Amikor csak időnk adódik rá.
Van azonban néhány további tényező is, melyeknek köszönhetően magam is valósággal rákaptam a mesei ízvilágra, hiszen amikor néhány alkalommal elmarad a közös fantáziabirodalomban való kalandozásunk, már-már „elvonási tüneteim” támadnak. Azon kapom magam, hogy ösztökélem az óramutató előrehaladását, hogy minél előbb sort keríthessünk erre a lélekfeltöltő közös tevékenységre. Végre eljön a pillanat, kiválasztjuk a mesét, és kezdetét veszi a képzeletbirodalomban történő unhatatlan, kincseket rejtegető, élménydús barangolásunk.
A mesék: ősbölcsességek, lámpások, támpillérek
Az örökzöld kulturális örökségeink szerves részét képező mesék szimbólum- és archetípuskészletével (ősképek) minden befogadónak könnyű azonosulnia. Ha figyelmesen hallgatjuk, olvassuk a meséket, amennyiben valóban engedjük, hogy atmoszférája kilépjen a könyv lapjairól, és belopódzon a lelkünkbe, bizonyosan hatást fog gyakorolni ránk. Azonosulni tudunk egy szereplővel (nem feltétlenül a főszereplővel), belevetíthetjük mindazt, ami a mienk és együtt-rezdülhetünk, -hullámozhatunk a történettel.
Elődeink bölcsességeiket mesékbe kódoltan hagyatékozták az elkövetkező generációkra.
Ezek a bölcsességek pedig, mintegy támpillérként szolgálnak emberi életünk meghatározó mérföldköveihez, sorsfordulóihoz értünkkor (születés, gyermekkor, felnőtté válás, párválasztás, házasélet, nehézségek, betegségek, kihívások, öregkor, halál). Lámpásként világítanak előttünk.
A (nép)mesék az ember lelkéhez szólnak és nyelvezetük (szimbólumrendszerük) univerzális
Az emberi létezést megfelelően keretbe foglaló, a csoportemlékezet generációról generációra örökítő mesék képesek meggyőzni arról, hogy a jó (erők, egyének) mindig győzelmet aratnak a gonosz/rossz (erők, egyének) fölött. Ám a próbákat, akadályokat semmiképpen sem tudják megkerülni. A fájdalom, a betegség, a nélkülözés, a csalódás éppoly szerves része a létezésnek, mint az öröm, az egészség, a gazdagság, a béke és a harmónia. Egyik sem rendezkedik be véglegesen az ember életébe, hiszen a gazdag is válhat földönfutó nincstelenné, ugyanakkor a szegény is lehet kincsben dúskáló nagyúr.
A szimbólumok nyelvén szóló mesék birodalmában nem létezik kétfejű sárkány; az esetek többségében nem a legidősebb fiú győzedelmeskedik; a szerencsét próbáló útjába soha nem egyetlen akadály/próbatétel gördül; a halál nem a végső állomás, ahonnan többé nincs visszatérés stb. A mese dorgálhat, vigasztalhat, megerősíthet, sőt: gyógyíthat is, terápiás értékkel bír.
A forrás, melyből mindenki meríthet és olthatja szomját
A kezdetben szájhagyomány útján terjedő (nép)meséket eleink nem szorították a gyermekirodalom falai közé. Egyes törzseknél kizárólag a beavatási szertartások keretében osztották meg a történeteket a beavatottakkal. Léteztek olyan társadalmak is, melyek esetében kizárólag a magasabb státuszú egyének (pl.: sámánok, varázslók stb.) mesélhettek. Egyes mesetípusoknak ugyanis természetfeletti erőt tulajdonítottak – melyekkel éppúgy lehetett áldást, mint átkot „osztogatni”. Éppen ezért nem lepődünk meg, ha a népmese (ős)testvéreként a mítoszt szokták felemlegetni.
A mítoszokban helyhez jutott az ősök bölcsessége, világmagyarázata, erkölcsi tanítása és útmutatása egyaránt. Az ok, amiért minden mesehallgató „magára tudja ölteni a történetben foglaltakat, a közös természeti tudatban rejlik – ami a világ minden részén értelmezhető, értett nyelvezetet (szimbólumok, archetípusok) használ.
Ez a kollektív (közös) örökség egy korai tudatállapotra vezethető vissza, amikor még nem vált erőteljesen szét egymástól a természeti a természetfelettitől.
Amikor egy jelkép egyszerre lehetett konkrét és elvont a szemlélő értelmezése szerint. Midőn a fantáziavilág és a valóság egymásba karoltan létezhetett. És semmi különöset nem találtak abban, ha kentaurokról (félig ló, félig ember), hárpüiákról (félig madártestű nőkről), sellőkről (halfarokkal rendelkező fiatal nőkről), vagy éppen a valóságosnak hitt világ végéről beszéltek (ahonnan le lehetett pottyanni).
Találd meg/engedd, hogy rád találjon a saját meséd, amivel együtt rezdül a lelked…
Időközben magam is rátaláltam az életem, avagy életszakaszom meghatározó mesepéldányára egy szicíliai mese formájában, amelynek szereplőjével azonosulni tudtam. Vissza-visszavágyom a meséhez, naponta töprengek az üzenetén, próbálom megfejteni a benne foglalt személyes történetemre, formálódásomra vonatkoztatható jelképeket. Erőt merítek belőle.
Emlékszem: kislánykoromban is volt egy hasonló mese, ami hosszú ideig meghatározta az élethez való viszonyulásom minőségét. És bár sem a címére nem emlékszem, sem a könyvre, amiből olvastam a történetet, mégis egy részlete ma is élénken él bennem. Azt hiszem, ennek a mesének a felidézéséből töltekezhettem életem számos pillanatában.
A mese értelmezi a létet; segít abban, hogy értővé váljunk – akár az egyéni sorsunkról, akár a közösségéről van szó.
Megtanít saját történetünk hősévé válni, aki jellemfejlődésre törekszik, minden nappal jobbá, erkölcsösebbé akar válni, aki nem fél szembenézni az útjába gördülő akadályokkal. A főhősnek nem szükséges útja, vándorlása (emberi létezése) során minden próbát egymaga kiállnia. Olykor segítők szegődnek melléje, akik egyengetik az útját, és ideig-óráig osztoznak a tehercipelésben. Meggyőznek arról, hogy ne keressük mindig a rövid, gyors megoldásokat. Hogy vannak periódusok, amikor elkerülhetetlen a bánat, a szomorúság. A lélek azonban sóvárogja a fejlődést, és a mese(olvasás, és –mondás) mindehhez kortól függetlenül kínál kapaszkodókat.
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!