Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek egy „nem” kimondása után összeszorul a gyomra, és napokig visszhangzik a fejében: „vajon nem voltam-e túl kemény, túl önző, nem okoztam túl nagy kényelmetlenséget?” Sok munkámba telt, de elvileg már tudom, hol vannak a határaim. Tudom, mi fér bele, és mi nem. Mégis: amikor megvédem ezeket a határokat, még mindig bűntudatom van.
Nőként ebbe nőttem bele. Abba, hogy figyeljek, alkalmazkodjak, kisimítsam a helyzeteket, észrevétlenül elintézzem, ami „amúgy is rám maradna”. Hogy legyen rend, béke, jó hangulat – lehetőleg úgy, hogy közben senkinek ne legyen kellemetlen semmi. Kivéve persze engem, de az meg ugye nem számít. Sokáig fel sem tűnt, mennyire természetesnek vettem, hogy a saját igényeim mindig a lista végére csúsznak.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
