Már nem hiszek az elfojtásban
Sokáig próbáltam elnyomni, amit éreztem. Meggyőzni magam, hogy „nem számít”, „el kell engedni”, „nem éri meg rágódni rajta”. Csakhogy közben azt éreztem, hogy minden elfojtott érzés belül mar, és valahol utat keres magának. A düh, a csalódás, a fájdalom – előbb-utóbb mind visszaköszön, csak más formában.
Ma már nem az a célom, hogy olykor ne érezzek, hanem hogy megértsem, mit és miért érzek. Hogy ne szégyelljem a könnyeimet, a dühömet vagy a bizonytalanságomat.
Az érzékenység erő is lehet
Ma már nem akarok „kevésbé érzékeny” lenni. Nem akarok hűvösebb, keményebb vagy távolságtartóbb lenni csak azért, hogy mások kényelmesebben érezzék magukat mellettem. Nem az a célom, hogy beilleszkedjek egy olyan társaságba, ahol a közöny számít erénynek. Olvass még a témában
Van egy barátnőm, akinek nem kedvelem a párját – és ebből nem csinálok titkot
„A srác, aki a suliban csúfolt, hogy szegények vagyunk, most hajléktalan” – Hogyan szembesültél a karma hatalmával?
„Akkor vettem először komolyan a panaszkodását” – Férfiak, mi történt, amikor a feleség levette a jegygyűrűt?
Kívül csillogás, belül csalás: ráláthattam a nagy influenszer-illúzióra
Igen, sokszor biztos érzékeny vagyok, de ettől már nem érzem magam gyengébbnek, sőt, azt hiszem, így vagyok igazán jól. Mert aki mer érezni, az mer kapcsolódni. Aki mer meghatódni, az képes örülni is. Aki nem fél attól, hogy fáj, az igazán tud szeretni.
Az érzékenységem megtanított arra, hogy kell mindenkit közel engedni, de bánhatunk mindenkivel emberségesen. Lehetünk határozottak anélkül, hogy túl szigorúak lennénk, és lehet nemet mondani anélkül, hogy bezárnánk a szívünket.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
