Életem egyik legrosszabb hetén, egy borzalmas hír, kimerítő érzelmi hullámvasút és fizikai fáradtság közepén találkoztam egy barátnőmmel egy kávézóban. Nem egy aranyos csajos összejövetel volt, azért találkoztunk, mert ez egy olyan este volt, amikor tudtam, okosabb dolog nem egyedül maradni. A barátnőm az est nagy részében csak csendben ült mellettem, és próbálta a jelenlétével tartani bennem a lelket, de egy ponton kiment a mosdóba, én pedig ott maradtam az asztalnál.
Alig telt el öt perc, már három férfi sétált el mellettem egymástól függetlenül, és mind a három odaszólt valamit. „Olyan szép vagy, miért nem mosolyogsz?” „Mi az a szomorú pofi?” „Mosolyogj inkább!”
Három különböző hang, három különböző ember, de ugyanaz az üzenet: nem látszódhat rajtam, hogy hogy érzem magam. Mert igazából nem számít, hogy érzem magam. Az számít, hogyan nézek ki mások szemében. Az számít, hogy ne zavarjam meg az ő esztétikai komfortjukat azzal, hogy épp nem vagyok vidám.
Ez az élmény nem egyedi, és sajnos nem is különösen extrém. A legtöbb nő, akivel erről beszéltem, ismerte a szituációt. Az utcán, a boltban, a buszon, a recepción, bárhol előfordulhat, hogy egy idegen férfi – aki nem tartozik a bizalmi körünkbe, akitől semmilyen érzelmi közelség nem indokolná a véleménynyilvánítást – azt mondja: „mosolyogj!”. Mintha a nő arca közkinccsé válna, amint kilép az utcára, és mintha alapelvárás lenne, hogy azt a funkciót töltse be, hogy mások kedvét javítsa. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
