A legszebb öröm a gólöröm – szokták mondani a férfiak, amire mi, nők, csak legyintünk. Legalábbis legyintettünk, egészen 2016. június 14-ig, amikor is Szalai Ádám a 62. percben betalált az osztrákok kapujába az első Eb-mérkőzésünkön. Persze, a világversenyeket azért eddig is figyelemmel követtük, hiszen egész jó kis nyári program volt citromos sörrel a kezünkben ülni a Szabadság téren és meccset nézni. De idén végre mi is megértettük, milyen az, amikor minden porcikáddal azért szurkolsz, hogy a labda végre átsuhanjon a gólvonalon – és amikor azon a szép júniusi napon ez megtörtént, magyar nők ezrei váltak igazi focidrukkerekké.
A nők és a foci
Az első kérdés hangozhatna így is: Mi, nők, tényleg szeretjük a focit? A válasz pedig túlnyomó részt (és őszintén) a nem lenne. Aztán, ha tovább gondoljuk a kérdést, rájövünk, hogy igazából három csoportra tudnánk magunkat osztani.
Az elsőbe azok a nők tartoznak, akik valóban rajonganak a fociért, mert az apukájuk vagy a bátyjaik mellett egyszerűen a sport és a futball szeretetében nőttek fel, ami a mai napig megmaradt bennük. A második csoportot hívjuk „divatszurkolóknak” – ide azok a nők sorolhatóak, akik megnézik a pasijukkal a meccseket és kialakul bennük valamiféle szurkolói tudat, de csak azért lesznek Real Madrid drukkerek, mert a szerelmük kedvenc csapata éppen az. A harmadik csoport pedig a teljes érdektelenség köre, ami körülbelül a nők 85%-át teszi ki.
Akkor viszont az elmúlt hetekben miért ünnepeltünk mi is mindannyian az utcákon, és szurkoltunk olyan szeretettel, hogy a szívünk is majd’ kiugrott tőle a helyéről? Miért örültünk együtt ezekkel a focistákkal úgy, mintha a világot váltották volna meg?
Az összetartozás érzése
Először is azért, mert kis túlzással így is történt. Hiszen, ha belegondolunk, a legtöbbünk életében nem volt még ilyen élmény és esemény, mint amit az elmúlt hetekben tapasztaltunk. Nem szurkolhattunk ennyien egy emberként magyar csapatnak évtizedek óta. Igen, itt valószínűleg felmerül a kérdés az Olimpiákat illetően, de valljuk be őszintén, a világon a futball a legnépszerűbb sport, mert sokkal több szurkolót tudhat magáénak, mint bármelyik másik sportág – és nincs ez másképp a mi hazánkban sem.
Rajongani valamiért vagy valakikért annyit jelent, mint tartozni valahová, ahol nem számít, hogy férfiak vagyunk vagy nők, vagy tudjuk-e, mit jelent a les. A sport hozza létre azt az egységet, ami egyébként a mindennapokban nincs jelen. Így amikor azelső győzelem után megbénult a város forgalma, senki nem nézett ránk furcsán, hogy mi, nők, mit is keresünk az „ultrák” és a hangos, őrjöngő drukkerek között, mert életünkben először velük is egyszerre dobbant a szívünk.
Megtanultuk a szabályokat
Hiába voltunk esetleg korábban is elkötelezett rajongói egy klubcsapatnak vagy egy válogatottnak, jó eséllyel akkor sem voltunk tisztában minden fontos fogalommal. Például, hogy mi a 4-2-3-1-es felállás, vagy hogy mi is a pontos feladata egy védekező középpályásnak, és hányféle csatár poszt létezik. És ez valamilyen szinten érthető is, hiszen akármennyire örültünk például annak, hogy a spanyol válogatott az Eb-győzelem után a Vb-t is megnyerte, valahogy mégsem vettük komolyan a dolgot, hiszen a legfontosabb összetevő, a nemzeti összetartozás érzése és a büszkeség, amit csak a saját nemzeti tizenegyünk válthat ki, hiányzott. És így miért is kellett volna a focit (és a szabályok ismeretét) ennyire komolyan vennünk?
Az elmúlt hetekben viszont megértettük, miért. Hiszen hogy is tudtuk volna szívvel-lélekkel végigszurkolni a Magyarország-Izland mérkőzést anélkül, hogy tisztában lettünk volna vele, mi is az a fránya les, vagy miért kapott az ellenfél csapata tizenegyest? Szinte észre sem vettük, úgy ragadt ránk a sok új infó, hogy aztán pár nappal később már a saját véleményünket nyilváníthassuk kiarról, hogy Kleinheisler László hiánya igen is megmutatkozott a pályán a belgák elleni meccsen, és végre azt is értettük, miért kántálta egyhangúan a stadionban és a kivetítők előtt is mindenki Böde Dániel nevét a második félidő elejétől kezdve. Arról nem is beszélve, hogy végre tudjuk, kikből is áll a magyar válogatott, és nem csak Dzsudzsák Balázs nevét ismerjük. Hiszen lett egy szerethető csapatunk, ami a teljesítményével és szenvedélyével lopta be magáta nők szívébe, és amelynek tagjaira hihetetlenül büszkék vagyunk. Ettől az érzéstől pedig még az a lány is nemzeti színűre festette az arcát, aki nem is gondolta volna magáról, hogy bármikor is szeretni fogja a focit.
Lesz, ami hoz ránk több „víg eszetendőt”
…mert mindig van egy szebb holnap. A magyar válogatott az Európa-bajnokság után egy sokkal biztatóbb jövővel kecsegtet minket, mint amit még a 2015-ös novemberi Eb-selejtező előtt remélhettünk. Most már nekünk is van kikért izgulnunk. Mi is becsatlakoztunk a metrón hangosan éneklő és ünneplő szurkolók örömtáncába, és alig várjuk, hogy újra egy emberként támogathassuk a magyar csapatot, hiszen lesz rá lehetőség. A fiúk már koncentrálnak a Vb-selejtezőkre és mi sem fogunk továbbkapcsolni, ha focit látunk a tévében!
A „magyar focit” mi is megszerettük
A sportrajongás egy életre szóló elköteleződés, ami most már a női észnek is felfoghatóvá, sőt befogadhatóvá vált. Bennünk is kialakult egy érzelmi alapú kötődés, amit a spanyol vagy a német gólöröm többé már nem írhat felül. Az anyák végre „Messi” és „C. Ronaldo” feliratú pólók helyett Gera vagy Böde nevével ellátott mezbe öltöztetik a fiaikat, és innentől kezdve szívesebben járunk majd ki a magyar focimeccsekre. A magyar gólöröm a mi szívünket is megdobogtatta, mert már nekünk is van valamink, ami emberek millióiból váltja ki egyszerre az örömöt, a sport és a nemzet szeretetét. A következő ilyenig pedig mi is bármikor szívesen énekeljük teli torokból a férfiakkal együtt, hogy „az éjjel soha nem érhet véget…”, hiszen még csak most kezdődött el – számunkra is.