Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokáig azt hittem, a túlgondolás egyszerűen a személyiségem része. Az az ember vagyok, aki egy elküldött üzenetet ötször újraolvas. Aki egy apró félmondat mögött is jelentéseket keres. Aki egy rosszul sikerült megbeszélés után napokig elemezgeti, mit mondhatott volna másképp. Aki minden fontos döntés előtt annyi forgatókönyvet gyárt, hogy végül maga sem tudja, melyik volt az eredeti kérdés.
Sokáig bosszantott ez a tulajdonságom. Próbáltam egyszerűen „nem túlgondolni” a dolgokat, de ez körülbelül annyira működött, mintha valaki azt mondaná egy álmatlan embernek, hogy aludjon el.
Aztán a terápiában lassan megértettem valamit: nem azért gondolok túl mindent, mert szeretek aggódni. Nem azért, mert élvezem a bizonytalanságot. Olvass még a témában
Hanem éppen azért, mert nem bírom elviselni. A túlgondolásom valójában nem más, mint biztonságkeresés.
Amikor gyerekként olyan helyzetekben nő fel az ember, ahol kiszámíthatatlanság, érzelmi bizonytalanság vagy állandó feszültség veszi körül, megtanulja figyelni a világot. Megtanulja olvasni a jeleket. Megtanulja előre kitalálni, mi történhet.
Amikor az idegrendszer úgy marad
Ez akkor hasznos alkalmazkodási stratégia lehet. A probléma csak az, hogy a test és az idegrendszer nem mindig kapja meg a memót arról, hogy azóta eltelt húsz vagy harminc év.
Így felnőttként is ugyanazt csináljuk: figyelünk, elemezünk, próbálunk minden eshetőségre felkészülni. Mindig van egy újabb forgatókönyv, amit végig kell gondolni. Egy újabb veszély, amit előre észre kell venni. Egy újabb csalódás, amire fel kell készülni.
Az agyunk azt gondolja, ezzel védelmet adunk magunknak: ha előre elképzelem a legrosszabbat, nem érhet váratlanul. Ha minden lehetséges problémát végiggondolok, nem leszek kiszolgáltatott. Ha eléggé felkészülök, biztonságban leszek.
Csakhogy van egy alapvető probléma ezzel a logikával: az élet nem vizsga. Nincs olyan, hogy tökéletes felkészülés.
Mindig lesznek olyan helyzetek, amelyekre nem számítottunk. Mindig lesznek emberek, akik meglepnek minket. Mindig lesznek veszteségek, változások, fordulatok, amelyeket lehetetlen előre modellezni.
A túlgondolásnak sosincs vége
A túlgondolás mégis azt az illúziót kínálja, hogy ha eleget gondolkodunk, akkor kontrollálhatjuk a jövőt. Ez az illúzió pedig rendkívül csábító. De rendkívül kimerítő is.
Mert a gondolkodásnak nincs természetes végpontja. Mindig lehet találni még egy lehetséges katasztrófát. A túlgondolás ezért valójában nem csökkenti a szorongást, hanem fenntartja azt.
Olyan, mintha valaki folyamatosan a vészkijáratokat keresné egy épületben, és emiatt soha nem venné észre, hogy egyébként biztonságban van.
A legfontosabb felismerésem az volt, hogy a valódi biztonság nem abból fakad, hogy mindenre felkészülök. Hanem abból, hogy bízom magamban.
Abban, hogy elhiszem: bármi történik, képes leszek megbirkózni vele. Ez elsőre apró különbségnek hangzik, de valójában teljesen más szemlélet.
A túlgondolás azt mondja: „Találd ki előre az összes problémát!” A bizalom azt mondja: „Nem tudod előre az összes problémát, de majd kezelni fogod őket, amikor megérkeznek.”
Az egyik a jövőt akarja kontrollálni. A másik a saját rugalmasságában bízik.
Csak a biztonságot keresem
Az elmúlt években lassan megtanultam, hogy a biztonságérzetemet nem a tökéletes tervezés növeli, hanem azok a tapasztalatok, amelyek azt bizonyítják: már rengeteg nehéz helyzetet túléltem.
Voltak csalódások, amelyektől féltem, voltak veszteségek, amelyeket elképzelhetetlennek tartottam, és voltak időszakok, amikor úgy éreztem, nem fogom tudni megoldani a problémáimat. És mégis itt vagyok. Valahogy mindig lett következő lépés. Ma már, amikor azon kapom magam, hogy órák óta ugyanazt a problémát rágom fejben, megpróbálom feltenni magamnak a kérdést: valóban megoldást keresek, vagy csak biztonságot?
Mert a kettő nem ugyanaz. És egyre többször jutok arra a válaszra, hogy nem még több gondolkodásra van szükségem.
Hanem arra, hogy emlékeztessem magam: a biztonság nem abból születik, hogy mindent előre tudok. Hanem abból, hogy elhiszem: bármi jön, képes leszek szembenézni vele.
