Jó helyen van, megfelelő méretű, és megfizethető áron jutottam hozzá. Amit viszont nem vettem számításba, az a 42-es ajtó mögött lakó ember, aki azóta is az életem legkiszámíthatatlanabb tényezője.
Eleinte csak apróságok voltak. Éjszaka tíz után zene. Reggel hatkor fúró. A lépcsőházi ajtó, amit soha nem húzott be maga után. Azzal nyugtatgattam magam, hogy türelmesnek kell lennem, mindenki más szokásokkal él, meg kell találni a közös hangot. Aztán rájöttem, hogy ő nem keres közös hangot.
Az első összetűzés
Nem én kopogtam be először, ezt fontos leszögezni, mert sokáig tartottam magam ahhoz, hogy nem akarok konfliktust. Az első összetűzést ő kezdte, azzal, hogy ráragasztott az ajtómra egy cetlit, amelyen az állt, hogy a cipőm a folyosón zavarja. Egy cipő. A saját ajtóm előtt. Visszaírtam egy udvarias cetlit. Elmondtam, hogy megértem, és máshova teszem majd a cipőmet. Azt hittem, ezzel le van zárva. Olvass még a témában
Két nappal később újabb cetli következett, ezúttal a lábtörlőm helyezkedett el nem megfelelően. Ekkor jöttem rá, hogy nem a cipőről van szó. Az ilyen embereknek nem a konkrét panasz az igazi probléma. Az igazi probléma az, hogy szükségük van valamire, ami felett kontrollt tarthatnak és a közös tér, a folyosó, a lépcsőház az egyetlen hely, ahol ezt meg tudják szerezni. Ez nem mentség. De segít némileg higgadtabban kezelni a helyzetet.
Mert van, amikor sikerül higgadtnak maradni, és van, amikor este tizenkettőkor hallom a mennyezetről a cipőcsattogást, és egyszerűen csak azt kívánom, hogy legyen valahol egy sziget, ahol nincs szomszéd.
