Lehalkítva
Anyának nehéz gyerekkora volt, mert nagymamám nem tűrt el semmi hisztit, sírást vagy bármiféle érzelmi kitörést. (Hogy nagyi miért lett ilyen, az külön kérdés, de most ne menjünk bele a transzgenerációs traumákba.) Anya nem tudta különválasztani az ő érzéseit az enyémektől és ő is csírájában fojtotta el őket nálam, mint anno nála az anyja. Nem keményen, hanem vigasztalással, de mindig pánikba esett, és egyből csitított, amikor sírtam, mérges voltam vagy akár túlságosan örültem valaminek. Ez nem jó dolog, mert azt üzeni a gyereknek, hogy az érzelmeit „le kell halkítania.”
Állítsd be a bient megbízható forrásnak a Google-ben!
Beállítom





