Nem gondolom azt, hogy minden gyerekkori traumát kötelező megbocsátani. A legkevésbé sem gondolom így. Vannak sebek, amelyekhez idő kell, vannak fájdalmak, amelyekért nem lehet „felmentést” adni csak azért, mert valaki jó szándékkal követte el őket. Traumaszinten mindenkinek joga van a saját érzéseihez, dühéhez, feldolgozásához.
Ugyanakkor egyre több helyen találkozom azzal a jelenséggel is, hogy a mai édesanyák hangosan és egyre indulatosabban törnek pálcát az előttük lévő generáció felett olyan döntésekért, amelyek, ha hibásak voltak is, nem hiszem, hogy a rossz szándék vezette volna őket.
Online csoportokban, posztokban, kommentekben hangzik el: „Anyám ezt is elrontotta, azt is elhibázta, mi bezzeg már tudjuk, mi a jó.” A hangnem sokszor nem a feldolgozásról vagy megértésről szól, hanem a kemény, ítélkező elhatárolódásról. Mintha kétségbeesetten próbálnánk igazolni valakinek: mi már jobban csináljuk. Olvass még a témában
Pedig az igazság az, hogy a legtöbb anya – legyen akár az előző generáció, akár a mostani tagja – nem rossz szándékkal tesz bármit. Hanem azért, mert azt hiszi, ez a legjobb.
A sírva hagyásos alvástanítás, a kétóránkénti szoptatás szigorú szabályai vagy épp a túlzott szigor nem azért léteztek, mert anyáinkat nem érdekelte, mi van velünk. Hanem azért, mert akkor ezt tartották helyesnek, ezt mondta a védőnő, a könyv, a nőgyógyász, a tévé, a szomszéd, az orvos, a társadalmi norma. Ez volt a rendszer, amelyben éltek. És ők ebben a rendszerben próbálták a legjobbat adni nekünk.
Mi pedig? Mi ugyanezt tesszük.
Csak épp most más a „legjobb”. Más a tudományos konszenzus, mások a trendek, mások a tanácsok, mások a könyvek, mások az influencerek. Mi ma abban hiszünk, hogy a válaszkész gondoskodás, az együttalvás, a hordozás, a kérdőívvel támogatott önreflektív nevelés és az egészséges érzelmi kommunikáció a helyes út, mert most ezt mondják.
De valójában nekünk sincs fogalmunk semmiről. Pontosan ugyanúgy, ahogyan anyáinknak sem volt. Csak próbáljuk a víz felett tartani a fejünket ebben a csodálatos, félelmetes, felemelő és néha magával húzó cunamiban, amit anyaságnak hívunk.
A különbség csak annyi, hogy mi egy másik korszak tanácsait követjük, és reméljük, hogy nem rontunk el semmi olyat, amiért húsz év múlva majd a gyerekeink szemrehányást tesznek. Pedig ha reálisan nézzük, nagy eséllyel lesz ilyen. Lesz, amit ma teljes meggyőződéssel csinálunk, és később kiderül: mégsem ez volt a legjobb. A tudomány fejlődik, az ajánlások változnak, az emberek gondolkodása formálódik. Amit mi ma biztosnak érzünk, az holnapra lehet, hogy már vitatott lesz.
