Aktív nagymamák, magukra maradt szendvicsgeneráció
Régen a nagymama sok családban biztos pont volt. Nem azért, mert nem volt saját élete, hanem mert másként értelmezte a fontossági sorrendet. Ma az aktív nagymamák dolgoznak, tanulnak, sportolnak, utaznak, önállóak – ami felszabadító és fontos változás. Közben viszont eltűnt az a mindig elérhető háttér, ami érzelmi és gyakorlati értelemben is megtartotta a családokat.
A szendvicsgeneráció tagjai – akik egyszerre gondoskodnak gyerekekről és idős szülőkről – gyakran érzik úgy, hogy nincs hová letenniük a terhüket. Nem tanácsokra lenne szükségük, hanem arra az egyszerű jelenlétre, ami csendben levesz egy réteget a feszültségből. Egy tányér leves, egy lassú mozdulat, egy félmondat, ami nem megold, csak megnyugtat és támogat – ez már csak kevés szerencsésnek adatik meg.
Amikor azt mondjuk, hogy „egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell”, valójában erről az energiáról beszélünk.
Olvass még a témában
A falu nem épületekből állt, hanem emberekből és kapcsolódásokból. Ahogy az idősebb generációk érzelmi és fizikális jelenléte visszaszorult (akár azért, mert a fiatalok külföldre költöztek), minden szerep beszűkült. A szülők túlterhelődtek, a gyerekek egyre több időt kezdtek a képernyők előtt tölteni, hiszen egyszerűen nem volt, aki ráérősen meséljen, játsszon, teret hagyva a kérdéseknek.
