Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokszor találkozom azzal a kérdéssel, hogy mit mondanánk a 10 évvel ezelőtti önmagunknak. Milyen tanácsot adnánk, milyen hibáktól óvnánk meg, miről mondanánk el neki, hogy feleslegesen aggódik miatta. Szép gondolatkísérlet, és néha egészen megnyugtató is elképzelni, hogy visszamehetünk az időben, és egy kicsit „kijavíthatjuk” a múltat. Csak hát nem tudunk. A múlt zárt, legfeljebb értelmezni tudjuk, átírni nem.
A jövő viszont egészen más. Abba igenis van beleszólásunk, még ha nem is teljes mértékben. Úgyhogy én hasznosabbnak látom arról gondolkodni, hogy mit gondol majd rólam a 10 évvel későbbi énem, mint az, hogy mit mondanék a 10 évvel ezelőttinek – bár persze, a múlt feldolgozása, elengedése és a tapasztalatok leszűrése miatt ez utóbbit sem tartom érdemtelennek.
A jövőbeli énem azonban nem egy elképzelt verzió, hanem egy nagyon is valós következménye annak, amit most csinálok.
Olvass még a témában
Éppen ezért elkezdtem a döntéseim meghozatalakor feltenni magamnak a kérdést:
Vajon hálás lesz ezért a jövőbeli énem?
Az egyik legkézzelfoghatóbb változás az volt, hogy elkezdtem rendszeresen sportolni. Nem kezdtem nagy életmódváltásba, egyszerűen beépítettem a mozgást a mindennapokba. Nem azért, mert most azonnal látni akarom az eredményét, hanem mert pontosan tudom, hogy 10 év múlva már nem ugyanonnan indul a testem, mint most. Az energia, az állóképesség, az egészség nem egyik napról a másikra tűnik el, de apró döntések mentén alakulhat. És szeretném, ha a jövőbeli énem nem azt érezné, hogy „bárcsak korábban kezdtem volna”, nemcsak kárt menteni tudna, hanem egy kiegyensúlyozott, jól felépített testet kapna, amivel dolgozhat.
Ugyanez a gondolat vitt el a pszichológushoz is. Sokáig halogattam, mert mindig volt fontosabb, sürgősebb dolog, vagy legalábbis valami, amire rá tudtam fogni, hogy az.
Aztán rájöttem, hogy az, ahogyan működöm, ahogyan reagálok helyzetekre, ahogyan kapcsolatokat kezelek, nem csak a jelenemet határozza meg, hanem a jövőmet is. Ha most nem foglalkozom ezekkel, akkor ugyanazokat a köröket fogom futni évek múlva is. És ebben nem volt semmi vonzó. Így inkább most fektetek bele energiát, hogy később könnyebb legyen.
A karrieremmel kapcsolatban is elkezdtem egy kicsit másképp gondolkodni. Nem csak azt nézem, hogy mi éri meg rövid távon, vagy mi tűnik logikus lépésnek, hanem azt is, hogy összeegyeztethető-e azzal, amit fontosnak tartok. Hogy hosszú távon is fenntartható-e az az életforma, amit építek. Mert lehet most hajtani, kompromisszumokat kötni, „majd később jobb lesz” alapon működni, de egy ponton ez visszaüt. És nem szeretném, ha 10 év múlva azt érezném, hogy egy olyan életben ragadtam, amit valójában nem is én akartam.
Idő a lányommal
Talán a legérzelmesebb része ennek az egésznek mégis a lányomhoz kapcsolódik. Az idő vele egészen máshogy működik. Néha túl lassúnak tűnik, máskor meg ijesztően gyorsnak. És miközben próbálok helytállni minden más területen, egyre többször jut eszembe, hogy ezek az évek nem ismételhetők meg.
Ezért próbálok tudatosan jelen lenni vele. Nem csak „ott lenni”, hanem tényleg figyelni. Időt tölteni együtt, játszani, beszélgetni, és igen, begyűjteni az összes puszit és ölelést. Mert pontosan tudom, hogy 10 év múlva már nem így fog működni. Akkor majd más lesz fontos neki, más lesz a kapcsolatunk dinamikája. És bár az is szép lesz a maga módján, ez a mostani időszak elmúlik.
Nem szeretném, ha később azon gondolkodnék, hogy vajon kihasználtam-e. Hogy amikor majd hiányzik a sok-sok puszi és a finom ölelés, azt érezném, hogy amikor még lehetett volna, nem gyűjtöttem be az összeset.
Persze ez az egész nem azt jelenti, hogy mostantól minden döntésem tökéletesen tudatos és előrelátó. Ugyanúgy hibázom, halogatok, néha a könnyebb utat választom. De az, hogy ott van bennem ez a kérdés – hogy mit szól majd ehhez a jövőbeli énem –, sokmindent felülír és irányt ad. És talán ez a legtöbb, amit a jövőbeli önmagunkért megtehetünk.
