Hol törik meg ez a szövetség ennyire véglegesen?
Én is voltam már nehéz, megalázó helyzetekben. Nem állítom, hogy mindig higgadtan, bölcsen reagáltam – emberből vagyok és hibázom. De szeretném azt hinni, hogy törekedtem a méltóság megőrzésére még akkor is, ha belül éppen darabokra hullottam.
A szakítás, a válás ritkán szép, bár reményt ad, hogy azért ilyet is láttam már. Mindentől függetlenül hiszem, hogy le lehet zárni egy kapcsolatot úgy is, hogy nem tiporjuk porba a másikat és nem teszünk meg mindent azért, hogy a lehető legrosszabb legyen neki és még lehetősége se legyen nyugodtan létezni, továbblépni, gyógyulni.
Nem csak azért lenne szükséges megadnunk egymásnak a tiszteletet, mert tartozunk ezzel az exünknek – hanem mert tartozunk ezzel magunknak. Ilyenkor a méltóságunkkal együtt valami más is megmarad: az a tudat, hogy nem veszítettük el önmagunkat, az emberségünket és majd akkor is tükörbe merünk nézni, amikor a düh fátyola alább száll. Olvass még a témában
Talán a „jóban-rosszban” eskütől túl sokat várunk. Talán a modern élet stressze, a kommunikáció hiánya, a ki nem mondott sérelmek és a „választék” nagysága mind lassan koptatják le róla a fényt. De bármennyire is szeretném hinni, hogy a durva válások ritka kivételek, egyre többször látom: a szeretetből maró gyűlöletbe való átmenet sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Ha ezt tudatosítjuk, akkor talán korábban észrevesszük, amikor a szeretetünk fegyverré alakul az ellen, akit egykor mindenkinél jobban szerettünk.
