Én magam sosem aggódtam igazán a Covid-19 járvány miatt, ám sok ismerősömben felszínre jöttek olyan érzések, amelyeket a betegségtől és a következményektől való félelem táplált. Egyik kedves barátnőm (nevezzük Hajninak) a depresszióval nézett szembe, és ennek majdnem súlyos következménye lett.
„Az egész akkor kezdődött, amikor először alakult ki az az őrületes fejetlenség az emberek közt” – meséli Hajni. „Csak azt láttam, hogy mint egy filmben, úgy vásárolják fel a vécépapírt, elfogy a tartós tej és nem marad kenyér a polcokon. A húsról nem is beszélve. Pánik lett úrrá az embereken, rajtam pedig valami furcsa, eddig nem tapasztalt érzés tört felszínre. Megmagyarázhatatlan volt számomra, ami történik, ugyanakkor rémisztő volt. Sokat sírtam, és a híradások csak egyre mélyebbre nyomtak ebbe a lelkiállapotba. Persze ekkor még nem tudatosítottam, hogy mivel is állok szemben. Azt gondoltam, hogy csak kicsit rosszabbul reagálok arra, amin mindenki más egyelőre csak meglepődött.”
Milyen érzések kavarogtak benned?
Nehéz szavakba önteni. Egyszerre volt bennem félelem, szorongás, folyamatos pánik és valamiféle mély szomorúság. Olyan, amin a sírás sem segített. Hamar elérkeztem arra a pontra, hogy már csak erre tudtam gondolni. Féltettem a gyerekeimet, a családomat, a beteg édesanyámat.
Csak az járt a fejemben, hogy meg fogunk halni. Eluralkodott rajtam a halálfélelem. Sajnos a mai napig vannak pillanatok, amikor ez ismét elviselhetetlen. Alvászavarokkal is küzdöttem, mindig fáradt voltam, lestrapált… nem tudok erre jobb szót. Nem volt kedvem semmihez.
Hogyan vészeltétek át a lezárásokat, az otthontanulást?
A gyerekek nagyon nehezen élték meg a problémát, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Ahhoz még kicsik (7 és 9 évesek – a szerk.), hogy megértsék, mi pontosan a depresszió, ráadásul nem is voltam még ekkor a tudatosulás stádiumában. Valójában én sem láttam tisztán a problémát, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy meg fogunk halni.
Azért a depressziót nem könnyű felismerni.
A férjem kezdett gyanakodni arra, hogy ez bizony súlyosabb, mint egy kis pánik. Ő volt az, aki felhívta a figyelmem az állapotomra. Persze először tagadtam, hogy ez depresszió lenne. Folyton azt hajtogattam, hogy csak félek, nincs semmi baj. Ám a férjem rávilágított arra, hogy aki csak fél, az tudja ezt, és megpróbálja legyőzni a félelmét. Én viszont semmi ilyesmit nem csinálok, folyton a betegségre és a további, esetleges következményekre gondolok, csak erről beszélek.