„Örüljön, hogy vele van, melyik másik férfi nézné ezt el neki?”
A legutóbb az egyik barátnőm kapcsán hallottam ezt. Ő anya, de nem mondott le a szabadságáról: elmegy néha fesztiválra, túrázni és merészel még hétvégére is programot csinálni magának. Távolról sem azért, mert rossz anya lenne, hanem mert felismerte, hogy szüksége van ezekre a feltöltő pillanatokra. A férje pedig, aki inkább otthonülős típus, maximálisan támogatja ebben.
Amikor erről beszélgettünk, az egyik barátom viccelődve odaszúrta: „Örüljön, hogy kifogott egy ilyen mamlaszt, mert más férfi ezt biztos nem nézné el neki.” Ez a mondat persze tréfálkozásnak hatott, de mögötte ott volt az elvárás: egy nő dolga, hogy mindig alkalmazkodjon, otthon üljön, ne „szárnyaljon túl” – miközben az, hogy a férfiak családalapítás után ugyanúgy élik tovább ezt az énjüket, teljesen magától értetődő.
Amikor a barátaim szájából hallom ezeket a mondatokat, egyszerre leszek szomorú és reménykedő. Szomorú, mert látom, mennyire lassan kopnak a régi beidegződések. És reménykedő, mert minden ilyen vita, minden kibontott félmondat egy újabb esély arra, hogy kicsit más szemmel nézzenek ők is a világra, miközben megértetem velük a mi álláspontunkat. Olvass még a témában
Nem kell ugyanis megelégednünk azzal, hogy valami „már elég jó”! Tartozunk ennyivel azoknak a felmenőinknek, akik olyan fontos dolgokat vívtak ki nekünk, mint például a szavazati, az öröklési jog, a szerződéskötés, a válás joga vagy akár az egyetemi tanulmányokhoz és a fogamzásgátláshoz való hozzáférés… Mert bizony, ezek egyike sem volt magától értetődő a mögöttünk álló 100 évben!
