Nemrég egy barátnős esten az egyik barátnőm panaszkodni kezdett a férjéről. Először csak apróságokat említett: hogy már megint elfelejtette kivinni a szemetet, hogy nem hallgatja meg igazán, amikor beszél, hogy minden a rutin körül forog. Hallgattam, bólogattam, mert ezek a dolgok mindannyiunk életében ismerősek. A hétköznapok tele vannak apró súrlódásokkal, és az ember néha kiadja magából ezeket a barátainak, nincs ebben semmi különös.
De ahogy telt az este, a panaszok egyre hosszabbak lettek, és a barátnőm hangjában ott volt valami szomorúság is – nem düh, inkább fásultság. Egy ponton úgy döntöttem, megpróbálom megváltoztatni a narratívát, és megkértem, meséljen inkább arról, mi az, ami miatt a bosszúságok ellenére is együtt vannak. Gondolkodás nélkül vágta rá: „Hát… olyan jól megvagyunk.”
És ebben a pillanatban megértettem valamit, amit az utóbbi években egyre többször látok a környezetemben. Hogy rengeteg pár valójában már nem szerelmi kapcsolatban él, hanem egy jól működő szövetségben. Tudják, ki mikor megy a gyerekért, ki fizeti a számlákat, ki szervezi a nyaralást. Minden gördülékeny, kiszámítható, biztonságos. Olvass még a témában
De közben valahol eltűnik az a szikra, amiért egykor egymásba szerettek. A nevetések, a kíváncsiság, az a fajta egymás felé fordulás, ami nem csak a feladatokról szól, hanem a miértről is.
A „jól megvagyunk” állapot kétségkívül kényelmes. Biztonságot ad. A felnőtt élet realitása, hogy az idő, a munka, a gyerekek, a számlák és a felelősségek mellett a kapcsolat gyakran hátrébb csúszik a prioritási listán. Érthető, hogy sokan azt mondják: a stabilitás többet ér, mint a szenvedély. De én egyre kevésbé hiszem, hogy ez valóban így van.
Mert szerintem a szeretet nem ott kezdődik, hogy „jól megvagyunk”. Ott kezdődik, hogy jól vagyunk együtt. És ez a különbség óriási. A „jól megvagyunk” inkább együttélés. A „jól vagyunk együtt” viszont kapcsolat. Az előbbi rutin, az utóbbi élmény. Az előbbi biztonságos, az utóbbi élő, lélegző, lüktető izgalom.
Sok ember fél kimondani, hogy hiányzik a szenvedély, mert azt hiszik, az gyerekes vágy. Hogy a hosszú távú kapcsolatok természete, hogy idővel lecsendesednek. Pedig nem a csendességgel van a baj, hanem a közönnyel. Azzal, amikor már nem akarjuk megérteni a másikat. Amikor már nem érdekel, mire vágyik, mert „úgyis tudjuk”. Amikor már nem teszünk azért, hogy újra egymásra találjunk.
Én nem hiszem, hogy a szerelemnek törvényszerűen el kell kopnia. De hiszem, hogy ha nem figyelünk rá, akkor észrevétlenül elpárolog. És a helyét átveszi valami, amit úgy hívunk: megszokás. A megszokás kényelmes, kiszámítható és sokszor biztonságosabbnak tűnik, mint a bizonytalanság, ami a valódi intimitással jár. De közben lassan megfojtja a kapcsolatot.
