De vajon tényleg a világ lett veszélyesebb, vagy mi, szülők kezdtük el túlfélteni a gyerekeinket?
Saját kulccsal jöttem haza az iskolából, megmelegítettem az ebédet, megírtam a leckét, utána pedig gyalogoltam a mamához, ahol sötétedésig játszottam a szomszéd kislánnyal. Ha aznap edzésem vagy szakköröm volt, magamnak szedtem össze a holmimat, elmentem, hazajöttem, otthon kiszámoltam, majd befizettem a tagdíjat. A szüleim nem terheltek túl a házimunkával, a körülmények adottak voltak ahhoz, hogy a hétköznapi dolgokra és az önellátásra koncentráljak, de soha senki nem tudta percre pontosan, hol vagyok. Nem volt a zsebemben okostelefon, hogy ellenőrizni lehessen, merre járok, egyszerűen éltem a kis életemet, ahogy a szüleim is élték a sajátjukat.
Ehhez képest ma, amikor a tízéves lányomra nézek, teljesen más világot látok. Most fejezte be a harmadik osztályt, és az idei tanévben már egyre többször járt egyedül iskolába. Ez óriási szó volt neki, de gyorsan meg is unta: szívesebben választja a kényelmet, vagyis azt, hogy mi visszük autóval. Megteheti, mert van választási lehetősége – nekem nem volt. Olvass még a témában
Mi van, ha már nem motivál a cél, csak bánt, hogy nem érted még el?
A szorongásod talán nem az ellenséged: a családállítás meglepő magyarázata
Hiába láttad a mintát, ha nem teszel semmit: a családállítás után jön a neheze
„Engedd el, legyél te az okosabb!” Ez a tanács mutatja, hogy toxikus családból jöttél
A nagyszülőkhöz vagy a barátnőkhöz is elsétál egyedül, de ehhez az is kell, hogy egy nagyon biztonságos, nyugodt környéken lakjunk. Mindenesetre már most görcsölök azon, hogy ha felsős lesz, egy olyan forgalmas, zebra nélküli úton kell majd átkelnie az iskolába menet, ahol egyáltalán nem ritkák a száguldozó autók és a balesetek.
Mégis, miközben tudom, mennyire felelősségteljes gyerek, valahogy nem tudok ugyanúgy viszonyulni a külvilághoz, mint a szüleink tették. Talán ennek az is az oka, hogy én ennyi idősen – a nagy önállóságomnak hála – már vagy négyszer voltam a sebészeten, ő még egyszer sem. Míg mi azt se tudtuk, mi az a bukósisak, ő magától veszi fel, ha előkerül a bicikli, és míg mi azon versenyeztünk, ki mer átmenni a kereszteződésen, ahol nekünk kellett volna elsőbbséget adnunk, ő külön figyelmeztet, hogy látom-e: jön egy autó.
Tényleg a világ lett veszélyesebb, vagy mi, szülők kezdtük el túlfélteni a gyerekeinket?
Szerintem a valóság valahol a kettő között van. Az utcai élet talán nem lett rosszabb (legalábbis nem a mi környékünkön), de minden balesetről vagy veszélyről azonnal értesülünk, még azokról is, amelyek a világ másik felén történtek. Mindez egy folyamatos készenléti állapotban tartja a szülői idegrendszerünket.
Ugyanakkor a mi korai önállóságunk sokszor nem a tudatos kompetenciafejlesztésről szólt, hanem a szükség szülte korai felnőtté válásról, azaz a parentifikációról. Egyszerűen rá voltunk kényszerítve, hogy megoldjuk a dolgokat, amiért felnőttként sokszor komoly szorongással és elfojtott traumákkal fizetünk. Nem csoda, ha ma szülőként már nem akarjuk ugyanezt a terhet a gyerekeinkre tenni.
Én mindenesetre próbálom megtalálni az egészséges egyensúlyt, és már többet mernék engedni a lányomnak, de a történetünkben van egy csavar.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
