Mit jelent pontosan a tanult tehetetlenség? Egyenlő-e azzal, ha valakire rásütjük azt a bélyeget, hogy szerencsétlen, nem elég életrevaló, balfék, esetleg lúzer? Nos, nem egészen. A tanult tehetetlenség ennél sokkal súlyosabb személyiségjegy, tünetei miatt hasonlít a depresszióhoz.
Akkor alakul ki, amikor valaki a folyamatosan érkező, kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy elérjen egy bizonyos célt az életében. S így marad ez akkor is, ha a körülmények már pozitív irányba változtak. Egyszerűen meg sem próbál sikert elérni, passzívvá válik, borúlátó a jövőt tekintve, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy neki ez úgysem sikerülhet. Hiába hárul el minden korábbi akadály az útból, már nem fut neki még egyszer az ügynek. Nem azért, mert nem látja a megoldást, hanem mert már nem hisz benne.
Az etikai szabályok miatt ez is egy olyan területe a pszichológiának, ahol emberkísérleteket nem, állatkísérleteket azonban többet is végeztek a kutatók. Az 1960-as években a fiatal Martin Seligman pszichológus egészen véletlenül fedezte fel a jelenséget.
Állatokkal végzett kísérleteinek lényege az volt, hogy ha egy kutyát betesznek a dobozba, amiben két rekesz van, és a kutya úgy tudja elkerülni a fájdalmas áramütést, hogy átugrik egyik rekeszből a másikba, akkor a kutya szinte pillanatok alatt megtanulja, hogy át kell ugrania. De kivételt képeznek azok a kutyák, amik korábban egy olyan dobozban szereztek tapasztalatokat, ahol nem volt mód az áramütés elkerülésére. Ha egy ilyen kutya átkerül a rekeszes dobozba, akkor hiába kerülhetné el a fájdalmat az ugrással, nem fog átugrani. Még akkor sem, ha a kísérletvezető megmutatja neki, hogyan kell. Csak ül fásultan, és tűri a rá mért csapásokat.
Hétköznapi példák a tanult tehetetlenségre
Számos terapeuta vélekedik úgy, hogy a tanult tehetetlenség a korai gyermekkorból eredeztethető. Ha szüleink és a környezetünkben élő más emberek példáján keresztül azt tanultuk meg, hogy az élet szenvedés, örökös munka, önfeláldozás és nélkülözés, akkor azt gondolhatjuk, hogy felnőttként esélyünk sem lehet egy jobb élet megteremtésére. Szerencsére ez egy óriási tévedés.
Való igaz azonban, hogy már csecsemőkorban megjelennek az első leckék, melyek megtanulása közelebb visz minden embert a tanult tehetetlenség elsajátításához. Ha egy édesanya sokat hagyja sírni a gyermekét, nem reagál a baba segélykéréseire, akkor az újszülött hamar megtanulja, hogy hiába próbálja a maga módján a legtöbbet megtenni célja eléréséért (enni kapjon, érezze édesanyja testének biztonságot jelentő közelségét), nem ér el eredményt. Ezek a babák valóban egyre kevesebbet fognak sírni, de nem azért, mert már nincsenek meg az igényeik, hanem azért, mert úgy vélik, hiába minden erőfeszítésük. Elhiszik, hogy nem képesek hatni a környezetükre, ezért csak passzívan elviselik, ami velük történik.
A tanult tehetetlenséggel az a legnagyobb baj, hogy szinte lehetetlen saját magunkon tetten érni.
Jellemző tünete, ha folyton azon siránkozik valaki, hogy másoknak mennyivel könnyebb az élete, továbbá csökken a kezdeményező készsége, folyamatos kudarcélményeket tapasztal, levertség, fizikai rosszullét lesz úrrá a mindennapjain.
A tanult tehetetlenséget össze szokták kötni az alvásproblémákkal is. Ha a nappali stressz miatt valaki rosszul alszik, gyakran felébred éjszaka, nagyon hamar arra a következtetésre jut, hogy neki alvásproblémái vannak és elkezd kételkedni minden egyes lefekvés előtt abban, hogy képes lesz végre aludni egy jót. Ez az önkételkedés frusztrációt okoz, mely hatására a mellékvese andrenalint kezd termelni, amely valóban az elalvás ellen hat.
Fejben dől el minden
Hosszú, rendkívül hosszú folyamat a tanult tehetetlenség leküzdése. Nem elég, hogy ma rádöbbenünk, hol van a baj, két napig esküdözünk magunknak, hogy „kigyógyulok” ebből és a harmadik napon már elő sem bukkannak a megrögzött negatív viselkedésminták. Ha így lenne, mindenki ezt csinálná, és minden tökéletes lenne. A saját magunk számára felépített korlátokat a legnehezebb átlépni.
Vegyük például az időseket. Évtizedeken át azt látjuk, azt halljuk, tapasztaljuk, hogy idősebb korban már sokat romlik a fizikai állapotunk, természetes, ha ilyen-olyan betegségek jelennek meg szinte magától értetődő, ha magas vérnyomás, ízületi fájdalom gyötör valakit már a nyugdíjas évei elején. Továbbá vitán felül áll, hogy idős korra eltűnnek a barátok, elhalványulnak a rokoni kapcsolatok. Szinte csodának véljük, ha valaki hetven évesen is tökéletes egészségnek örvend, sőt egyenesen természetellenesnek, paranomálisnak hisszük, amikor aktív sportolóként jelenik meg a hírekben egy nyolcvan éves, vagy akár ennél is idősebb személy. Tény, hogy a test egy bizonyos életkor fölött már gyengébben teljesít, de hogy ez a kor mikor jön el egy ember életében, az jórészt fejben dől el.
Miért keverik össze sokan a depresszióval?
A depressziónak és a tanult tehetetlenségnek sok közös vonása van. Tulajdonképpen az utóbbiból következik az előző. Ám míg a tanult tehetetlenség az életnek csupán egyes aspektusaira igaz, a depresszió képes az egész tudati valóságot beárnyékolni és sötétségben tartani.
Mit lehet ellene tenni?
Szülőként először is tanult optimizmusra lehet nevelni a gyereket. Ez az elnevezés is Seligman állatkísérleteihez köthető, bár sokkal kisebb publicitást kapott, mint az áramütéses vizsgálatai. A tanult optimizmus a tanult tehetetlenség ellentéte. A kötődő nevelés, az odafigyelés, a bátorítás, a dicséretek kövezik ki a tanult optimizmushoz vezető hosszú és kanyargós utat. Felnőtt korban, amikor már tudatosan szeretnénk megszabadulni a kiteljesedésünk útjában álló akadályoktól, akár listát is készíthetünk azokról a dolgokról, amikről azt hisszük: nekünk ez sosem sikerülhet. Ha találtunk egy ilyet (mindenkinek van), akkor kezdjünk el válaszokat keresni a miért?-re. Ez lesz a munka legnehezebb része.
Mély önismeret kell hozzá és új felismerések jöhetnek ezután, melyekkel nem mindig könnyű szembenézni. Ha felsoroltuk az önkételkedéshez kapcsolható érveinket, akkor időzzünk el mindegyiknél egy percre és próbáljunk meg lehetőségek után kutatni.
Mit kellene tennem, hogy ez ne így legyen? Mit kellene máshogy csinálnom, hogy ez az akadály eltűnjön az utamból? Miért, ki vagy kik miatt hiszem azt, hogy nekem ez nem sikerülhet, holott mások erre képesek?
Innentől kezdve pedig azokat a feladatokat kell számba venni, melyek a cél eléréséhez vezetnek majd.
Nem könnyű ez egy magyar ember számára
Megismétlem, nem könnyű feladatról van itt szó. Különösen nem könnyű ez egy magyar ember számára. Az elmúlt közel 500 évben a magyar társadalom is egy Seligman-féle kísérlet részese. Balsors, akit régen tép… töröktől rabigát vállainkra vettünk… vár állott, s most kőhalom…kínzó rabság könnye hull… De ha rákeresünk a tanult optimizmus szóra, hétről hétre egyre több találat van a témában. Ez is azt mutatja, hogy a pozitív pszichológia terjedni kezdett, a zsákutcába torkolló gondolkodási sémáktól lassacskán egyre többen képesek megszabadulni. Miért ne próbálnánk meg mi is pozitívan tekinteni a jövőre és a jelenre? Elvégre nem kerül egy fillérbe sem.