Hosszú évek óta ismerem azt az érzést, amikor a januárban szőtt merész terveim májusra valósággá válnak, és az egész szezont egyetlen, pezsgő élményfolyammá formálom. Mégis, miközben egyik programról a másikra sietek, és a naptáram úgy fest, mint egy túlterhelt logisztikai központ menetrendje, a hátam mögött ott bujkál egy fojtogató, megfoghatatlan árnyék. Vajon miért van az, hogy miközben látszólag kimaxolom a nyarat, mégis elönt a gyanú: valami fontosról lemaradok?
A jelenlét hiányzik a túlvállalt mindennapokban
Tévesen azt szoktuk gondolni, hogy a kimaradástól való félelem kizárólag a csendes, elszigetelt pillanatok sajátja, és csak azokat éri el, akik egy magányos délutánon a kanapén ülve figyelik mások kalandjait.
Én viszont a saját bőrömön tapasztalom meg a nyár paradoxonát: minél több élményt próbálok belesűríteni a heteimbe, annál kevesebbet tudok valóban megélni belőlük.
Amikor a családi utazások, a barátnős hétvégék, a szabadtéri esti programok és a strandolások egymást érik, a fejemben lévő belső vészcsengő ugyanúgy nem hallgat el. A pörgés közben észrevétlenül bekúszik a szorongás: „biztosan a legjobb helyen vagyok”? Olvass még a témában
A FOMO kifejezés – azaz a Fear of Missing Out – a kétezres évek elején született meg, de a közösségi média térnyerésével vált a mindennapi életünk szerves részévé. Azért figyeltünk fel rá ennyire, mert pontos nevet adott annak a modern kori nyomásnak, amit a végtelen lehetőségek pakolnak a vállainkra.
Minden döntéssel lemaradunk valami másról
A zsebünkben lapuló kijelző folyamatosan azt sugallja, hogy a világ egy feneketlen élménykatalógus. Akár egy vadregényes kirándulás kellős közepén járunk, akár a kedvenc partunkon hűsölünk, elég egyetlen mozdulat a telefonon, és máris szembejön egy távoli, egzotikus tengerpart naplementéje vagy egy hangulatos mediterrán kisutca képe.
A probléma gyökere mégsem az, hogy a saját programunk ne lenne értékes, hanem az, hogy a digitális világ elhiteti velünk: minden egyes választásunkkal ezer másik lehetőséget veszítünk el. A figyelmen kívül hagyott vagy éppen önként elutasított alternatívák viszont a hiányzás, lemaradás fantomját kezdik táplálni – pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elmerüljünk abban az örömben, ami éppen körülvesz bennünket.
Nem a külvilágnak akarok megfelelni
Ez a belső feszültség nálam egyáltalán nem a külső villogásról szól. Nem azért pörgök, mert le akarok nyűgözni bárkit is: az élményeimet nem posztolom rendszeresen, ha mégis, csak a szűk, körülbelül 150 fős Instagram-körömmel osztom meg, és még ott is gondosan szelektálok. Nem szeretnék rossz érzést kelteni a szeretteimben.
A nyomás tehát nem kívülről, hanem legbelülről érkezik. Úgy érzem, hogy a valódi, pezsgő élmények túlnyomó része erre a néhány meleg hónapra koncentrálódik, és ha most nem ragadom meg az összes kínálkozó alkalmat, akkor a hűvösebb napokon óhatatlanul bánni fogom. Ez a teher teszi olyan nehézzé az önfeledt jelenlétet, hiszen a naptár lapozásával a lehetőség kapui is bezárulnak – legalábbis egy időre.
Ahogy haladok előre a nyárban, a pörgést gyakran felváltja egy csendesebb, de annál melankolikusabb belső visszaszámlálás. Bár a kánikula még tombol, az elkerülhetetlen átmenet gondolata szinte észrevétlenül megmérgezi a mindennapokat. Ez a megélés kísértetiesen emlékeztet a klasszikus vasárnap délutáni szorongásra, amikor a hétvége utolsó óráit már nem a pihenés, hanem a másnapi teendőkön való szorongás hálózza be. Augusztus nekem az év vasárnap délutánja – még úgyis, hogy tudom: a visszaszámlálással pont azt a belső szabadságot pusztítom el, amiért egész évben keményen dolgoztam.
Bár a felismerés már fél siker, és egyre tudatosabban igyekszem ott lenni, ahol éppen vagyok, az elengedés folyamatos tanulást igényel. Amikor azon kapom magam, hogy a gondolataim már a következő állomáson vagy a múló időn járnak, próbálok megérkezni a pillanatba.
Azt viszont nem fogom hazudni, hogy ez mindig sikerül
Mert az igazság az, hogy imádom a nyarat. Teljes szívemből, gátlástalanul. Ilyenkor élek igazán, és ha tehetném, egyetlen perce sem lennék négy fal között – és nem is vagyok, leszámítva azt az elkerülhetetlen időt, amit a munkámmal kell töltenem, hogy mindezt finanszírozni tudjam.
De talán nem is az a cél, hogy elnyomjam ezt az érzést, vagy hogy rákényszerítsem magam egy olyan lassú, meditatív létezésre, ami egyszerűen nem én vagyok. Úgyhogy a valódi tanulság számomra nem az, hogy abba kell hagynom a pörgést, hanem az, hogy meg kell tanulnom együtt élni a saját vágyaim árával. Lemaradni dolgokról nem hiba, hanem a választás természetes következménye.
A nyár rövid, az élet kaotikus, én pedig olyan ember vagyok, aki az utolsó cseppig ki akarja szívni a napfényt ebből a néhány hónapból. És ha ez azzal jár, hogy néha elönt a FOMO, vagy hogy a logisztikai őrület közepén kell emlékeztetnem magam egy mély levegővételre… hát legyen. Lehet, hogy nem csinálom tankönyvbe illően, de legalább tiszta szívből, igazán élek benne.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
