A strandon álltam, őrző pillantásokkal figyeltem, ahogy a lányok idén már a mélyebb vízben is bátran pancsolnak. A nap hétágra sütött, körülöttem gyerekzsivaj és lángosillat keveredett a nyári szabadságérzettel. Idilli pillanat is lehetett volna, ha nem üti meg a fülemet egy üvöltöző hang.
Egy alig kétéves forma kislány épp most jött ki a medencéből, és halkan szólt az anyukájának, hogy pisilnie kell. A reakció nem a sietős indulás volt, hanem egy verbális pofon. Olyan minősíthetetlen, nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretében kapta meg a magáét, amiért „nem szólt időben”, hogy a kislány azonnal teljesen összeroskadt.
Nem ez volt az egyetlen eset az elmúlt hetekben, aminek a fültanúja voltam. A nyári hőséggel és a bezáró intézményekkel mintha a szülői türelem gátjai is átszakadtak volna, és a frusztrációt a felnőttek egyre gyakrabban a legvédtelenebbeken vezetnék le. Ott álltam, és mardosott a tehetetlenség. Legszívesebben odamentem volna, átöleltem volna a kislányt, és elmondtam volna neki, hogy az égvilágon nem csinált semmi rosszat, a biológiai szükségletei nem bűnök. Fel akartam kapni, magamhoz ölelni és nyugtató szavak mellett elkísérni a mosdóba. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
