Véleménycikk: Schuster Borka
Talán nincs olyan, a nők bántalmazásáról szóló cikk, social média poszt vagy beszélgetés, ami alatt ne jelenne meg az elmaradhatatlan komment: „nem minden férfi”. És ez igaz is. A legtöbb férfi nem követ el zaklatást, nem él vissza hatalommal, és nem lépi át mások határait. Mégis, amikor a nőket érő szexizmus, zaklatás vagy tárgyiasítás szóba kerül, nem lehet kizárólag az egyéni elkövetőkre mutogatni. Mert van egy másik réteg is, amelyről kevesebb szó esik: a csendben maradók köre.
Azoké a férfiaké, akik nem maguk követik el ezeket a tetteket, de jelen vannak, látják, hallják, és mégsem mondanak semmit.
A főbűnösök egyértelműek
Azok a férfiak, akik zaklatóként viselkednek, akik szexuális ragadozó mintákat követnek, akik nem tisztelik a beleegyezést, vagy akik számára a másik ember határai nem jelentenek semmit. Az ő felelősségük vitathatatlan. De a probléma nem áll meg náluk. Olvass még a témában
A társas viselkedéskutatás régóta ismeri a „bystander effect”, vagyis a szemlélői hatás jelenségét: minél többen vannak jelen egy problémás helyzetben, annál kisebb az esélye annak, hogy valaki közbelép.
Ez a dinamika a zaklatásos, szexista vagy határátlépő helyzetekben is megjelenik. És pontosan ez az, ami fenntartja a problémát.
Ha egy férfi baráti társaságban elhangzik egy tárgyiasító megjegyzés, és senki nem reagál, az üzenet az, hogy ez belefér. Ha egy buliban valaki nem fogadja el a nemet, és a környezet ezt csendben nézi, az üzenet az, hogy ez is belefér. Ha egy barát rendszeresen lealacsonyítóan beszél nőkről, és ezt senki nem kérdőjelezi meg, akkor az a viselkedés normalizálódik. És itt válik a „nem én voltam” hozzáállás problémássá.

Mert a hallgatás nem semleges. A hallgatás keretet ad. A hallgatás visszaigazol.
Sokan gondolják úgy, hogy nem az ő dolguk beleszólni mások viselkedésébe, főleg baráti körben. Hogy ez „nem az ő harcuk”, vagy hogy nem akarnak konfliktust. Ez emberileg érthető reakció. A konfliktus kellemetlen, a baráti viszonyok sérülékenyek, és senki nem szeretné magát az „erkölcsrendőrség” szerepében látni.
Mégis van egy pont, ahol ez a semlegesség már nem marad semleges. Ha valaki rendszeresen túllépi mások határait, és ez következmények nélkül marad, az nem csak az ő viselkedéséről szól, hanem arról a közegről is, amely ezt eltűri.
Ez nem azt jelenti, hogy minden férfi felelős mások tetteiért. De azt igen, hogy minden férfi felelős a saját reakciójáért. A saját hallgatásáért. És ezek a döntések összeadódnak: a társas normák nem maguktól alakulnak ki. Azokból a kis, napi szintű reakciókból épülnek fel, amelyek megmutatják, mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem.
Egy baráti társaságban sokkal erősebb hatása van annak, ha valaki kimondja: „ez nem oké”, mint bármilyen elvont elméleti vita arról, hogy mi számít tiszteletlenségnek. Lehet, hogy ez kellemetlen, hogy konfliktust szül. Lehet, hogy egy barátságot is próbára tesz.
De minden alkalommal, amikor valaki nem szól, a mérleg egy kicsit elmozdul abba az irányba, ahol az ilyen viselkedés elfogadható.
A változáshoz mindannyian kellünk. Közösségként kell egyértelművé tennünk, hogy a tárgyiasítás, a zaklatás, a határok átlépése kis léptékben sem elfogadható viselkedés.
És ha valaki ezt nem teszi, akkor jobb, ha tisztában van vele: lehet, hogy ő maga nem zaklató, de a zaklató bűne egy kicsit az ő lelkén is szárad.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.






