Bár keveset beszélünk róla, a fürdőszobában vagy a lakás más pontján biztosan mindenkinek akad egy tükör, ami nem csak abban segít, hogy mielőtt elindulunk a dolgunkra belenézzünk, hanem bizony saját magunk legőszintébb bírájává is válik. Nem a ruhánké, nem a frizuránké. A testünké. Azé, ami akkor is ott van, amikor minden mást leveszünk.
Sokáig kerültem ezt a pillanatot. Nem tudatosan csináltam. Legalábbis eleinte nem. Csak valahogy mindig siettem. Gyorsan be, gyorsan ki, a törölközőt már előre odakészítettem, hogy ne kelljen másodpercekig állni. Ha véletlenül mégis megláttam magam, a tekintetem ösztönösen a „hibákra” siklott. Erre a részre. Arra a részre. Arra, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, legalábbis amilyennek valahol megtanultam, hogy lennie kellene.
Ez a „valahol” persze nagyon sok helyről jön. Képekből, megjegyzésekből, abból, ahogy a nők testéről az emberek általában beszélnek, vagy éppen nem beszélnek. Abból, ahogy egy anyuka áll a tükör előtt és sóhajt. Abból, ahogy a barátnők egymás között magukat szidják, mintha ez lenne a természetes alaphang. Megtanultam, hogy a test valami, amin javítani kell. Nem valami, amiben élünk. Olvass még a témában
Így ismerd fel a munkahelyi féltékenységet – akkor is, ha te szenvedsz benne
Manipulátornak vagy asszertívnek tartanak? Teszteld, mennyire vagy hajlamos a passzív agresszióra!
Innen tudod, hogy megromlott a tojás – nem biztos, hogy büdös!
Ezért nem mindegy, hogyan pótolod a vasat: rákkeltő hatása is lehet a kutatók szerint
Az első alkalom, hogy valóban megnéztem magam
Egyszerűen egy este nem siettem el. Megálltam. Megnéztem magam, nem a megszokott gyors, kritikus pillantással, hanem úgy, ahogy egy idegent nézne az ember. Kíváncsian, ítélet nélkül. Furcsa volt. Kényelmetlenül furcsa, de nem rossz. Észrevettem dolgokat, amiket addig sosem néztem meg igazán. Hogy milyen a vállam vonala. Hogy a kezem mennyire hasonlít az anyukáméhoz. Hogy a hasam, amit annyit kritizáltam magamban, egyszerűen csak ott van, csendesen, mint a testem többi része, és nem csinál semmi rosszat.
Az a különös, hogy a tükör előtt állni meztelen nem olyasmi, amire bárki megtanít. Senki nem mondja, hogy csináld ezt, hogy jó neked. Ellenkezőleg. A legtöbb üzenet, amit kapunk, arról szól, hogyan változtassunk, mit takarjunk el, min dolgozzunk. Nem arról, hogy álljunk meg, és egyszerűen csak legyünk ott. Holott ez az egyik leghitelesebb dolog, amit az ember magáért tehet. Nem azért, mert utána feltétlenül szeretni fogja, amit lát. Hanem azért, mert hozzászokik a saját látványához. Mert abbahagyja a menekülést.
A testemhez való viszony
Nem ébredtem fel egyik reggel, és nem szerettem meg minden porcikámat. Nem így működik, és aki azt mondja, hogy így működik, valószínűleg valamit el akar adni. Ami változott, az sokkal lassabb és sokkal valóságosabb ennél. Egyszerűen kevesebbet gondolok a testemre. Nem azért, mert nem törődöm magammal, hanem mert megszűnt állandó problémaként jelen lenni.
A tükör már nem az ellenségem. Csak egy tükör lett.
Néha még ma is megakad a szemem valamin, és felszisszen bennem az a régi, beidegzett hang. De már tudom, hogy az a hang nem az enyém. Azt valahonnan kaptam, és vissza is adhatom. A testem azóta is ugyanolyan, én viszont már más vagyok. Megtanultam, hogy a testünkhöz való viszony nem egy célállapot, hanem egy folyamat, ami sosem ér véget teljesen. Lesznek napok, amikor könnyebb, és lesznek, amikor nehezebb, ez is normális. De a különbség az, hogy most már tudom, hogy a tükör előtt töltött pillanat nem az ítélkezésről szól, hanem az ismerkedésről, saját magammal.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
