Nemrég egy barátnőmmel ültem be egy borozóba, néhány héttel azután, hogy véget ért egy meglehetősen csúnya kapcsolata. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, sorra kerültek elő a történetek: a veszekedések, az ígéretek, amelyek nem lettek megtartva, az üzenetek, amelyekre sosem érkezett válasz, és azok a mondatok, amelyek még hónapokkal később is fájnak.
Mindez persze ilyenkor érthető, és arra vannak a barátok, hogy a panaszáradatot meghallgassák. Mégis, egy idő után nem tudtam nem észrevenni, hogy az exére már nem is mint emberre hivatkozik, hanem mint egy komplett pszichiátriai tankönyvre. „Teljesen nárcisztikus volt.” „Szerintem borderline is.” „Biztos van valami ADHD-ja.” „Sőt, szerintem szociopata.”
Miközben hallgattam, arra gondoltam, hogy a srác valóban nem bánt szépen vele, és ha egyszer összefutunk valahol, és történetesen lesz a kezemben egy vodkaszóda, azt égi jelnek fogom venni, hogy a fejére kell borítanom. De attól még nem gondolom, hogy az illető egyszerre négy-öt különböző mentális zavarral élne. Olvass még a témában
Mostanában egyre gyakrabban érzem azt, hogy nagyon félrecsúszott az, ahogyan a pszichológia nyelvét használjuk.
Borderline, nárcisztikus, szociopata
Néhány évvel ezelőtt még viszonylag ritkán hallottuk ezeket a szavakat a hétköznapi beszélgetésekben. Ma viszont szinte lehetetlen úgy végiggörgetni a közösségi médiát, hogy ne találkozzunk „nárcisztikus exekkel”, „toxikus emberekkel”, „borderline anyákkal” vagy „gaslightingoló főnökökkel”.
A pszichológiai ismeretterjesztés önmagában persze kifejezetten jó dolog. Rengeteg embernek segített felismerni bántalmazó mintázatokat, megérteni a saját működését vagy segítséget kérni. A probléma ott kezdődik, amikor a diagnózisok lassan sértésekké vagy címkékké válnak.
Ma már gyakran nem azt mondjuk, hogy valaki önző volt, hanem azt, hogy nárcisztikus. Nem azt, hogy kiszámíthatatlanul viselkedett, hanem hogy borderline. Nem azt, hogy figyelmetlen vagy szétszórt, hanem hogy ADHD-s.
Pedig ezek között óriási különbség van.
A személyiségzavarok és mentális állapotok nem karakterhibák. Nem szinonimái annak, hogy valaki megbántott minket, rosszul viselkedett vagy csalódást okozott. Valódi diagnózisokról beszélünk, amelyeket szakemberek állítanak fel hosszú vizsgálatok alapján, és amelyek mögött gyakran komoly szenvedés, nehézség és évekig tartó küzdelem áll.
Amikor minden kellemetlen exre ráhúzzuk a nárcisztikus jelzőt, valójában trivializáljuk azokat az embereket is, akik valóban ilyen problémával élnek.
Ráadásul a diagnózisokkal való dobálózásnak van egy másik veszélye is: túlságosan leegyszerűsíti a történeteket
Sokkal kényelmesebb azt mondani, hogy „az exem nárcisztikus volt”, mint azt, hogy „egy olyan emberbe szerettem bele, aki bizonyos helyzetekben önzően viselkedett, és ezt sokáig nem vettem észre”. Az első mondat egyetlen szóval megmagyaráz mindent. A második viszont árnyaltabb, és néha saját magunkkal kapcsolatban is kellemetlen kérdéseket vet fel.
Pedig az emberek többsége nem egy diagnózis. Hanem egyszerre kedves és önző, szerethető és idegesítő, érett és gyerekes. Néha megbánt másokat. Néha őt bántják meg mások.
A másik probléma, hogy a címkézés nagyon gyorsan dehumanizál. Ha valakit „nárcinak” nevezünk, azzal gyakran le is zárjuk a róla való gondolkodást. Már nem egy emberről beszélünk, hanem egy kategóriáról. Egy figyelmeztető tábláról.
Pedig nem kell diagnózist gyártanunk ahhoz, hogy kimondjuk: valaki rosszul bánt velünk.
Jogunk van haragudni. Jogunk van csalódottnak lenni. Jogunk van azt mondani, hogy valaki nem volt jó partner, nem volt tisztességes vagy nem adott meg nekünk valamit, amire szükségünk lett volna. De nem állíthatunk fel csak úgy diagnózisokat, amikor az nekünk éppen kényelmesebb.
Az utóbbi években sokat tanultunk a mentális egészségről, és ez alapvetően üdvözlendő változás. De talán itt lenne az ideje annak is, hogy megtanuljuk tisztelettel használni ezt a tudást, és felelősséggel nézni önmagunkba is, nem csak azokba, akik csalódást okoztak nekünk.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
