Véleménycikk: Schuszter Borka
Amikor évekkel ezelőtt először ültem be egy terapeuta rendelőjébe, azt hittem, pontosan tudom, miért vagyok ott. Nem önmagamat akartam megjavítani. Nem a gyerekkoromat akartam elemezgetni. Egyszerűen csak jobb kapcsolatot szerettem volna a szüleimmel.
Azt reméltem, hogy ha végre megértem a múltat, ha feldolgozom a sérelmeket, ha megtanulok egészségesebben kommunikálni, akkor közelebb kerülhetünk egymáshoz. Hittem abban, hogy létezik egy pont, ahol majd leülünk beszélgetni, őszintén elmondom, mi fájt, ők pedig meghallgatnak. Nem tökéletes bocsánatkérést vártam, nem drámai önostorozást. Csak egy kis kíváncsiságot arra, hogy milyen volt az én oldalamról megélni a közös történetünket.
A terápia hosszú és fájdalmas munka volt
Nem azért, mert a terapeutám állandóan a múltban vájkált, hanem mert fokozatosan rá kellett néznem olyan dolgokra, amelyeket addig inkább elhessegettem. Be kellett ismernem magamnak, hogy bizonyos élmények valóban fájtak. Hogy vannak hiányok, amelyeket nem lehet azzal eltüntetni, hogy „minden családban vannak problémák”. Hogy a szeretet és a sérülés nem zárják ki egymást. Olvass még a témában
„2 évesen a kislányom megérezte, hogy kistestvére lesz” – Igaz történetek a várandósság első jeleivel
„Hát ez sem tanította meg rendesen a gyerekét.” Miért törünk pálcát más szülők felett?
Egyszerűek és hatásosak: a népi gyógymódok nyomában
Ez a csillagjegyed mérgező tulajdonsága és így tudsz javítani rajta
A nehéz helyzeteken, azokon a pontokon, amikor legszívesebben elfordítottam volna a fejemet és bezárkóztam volna a tagadás elefántcsont-tornyába, egy kép segített át: hogy egy napon majd valóban őszinte, egyenes kapcsolatom lesz a szüleimmel, amiben tényleg a legfőbb bizalmasaim lehetnek, és nyugodtan fordulhatok hozzájuk minden fájdalmammal.
Évekig készültem arra a beszélgetésre, amelyről azt hittem, majd közelebb visz minket egymáshoz. És talán éppen ezért fájt annyira, amikor végül nem azt kaptam, amire számítottam.
Nem kíváncsiság fogadott. Nem párbeszéd. Nem közös megoldáskeresés. Helyette sértettség érkezett. Mártírszerep. Olyan mondatok, amelyekből azt éreztem: az én fájdalmam helyett nekem kell vigasztalnom őket azért, mert egyáltalán szóba mertem hozni a témát. Mintha a problémát nem azok a dolgok jelentették volna, amelyek történtek, hanem az, hogy beszélni akartam róluk.
Az ember ilyenkor hajlamos még jobban próbálkozni. Talán rosszul fogalmaztam. Talán nem a megfelelő pillanatot választottam. Talán még türelmesebbnek kellene lennem. Talán ha jobban elmagyarázom…
Sokáig én is ezt csináltam. Újabb és újabb köröket futottam ugyanazon a pályán, mindig abban bízva, hogy ezúttal más lesz a vége. Hogy ha elég empatikus vagyok, elég megértő, elég higgadt, akkor végre megérkezünk valahova.
Több emberen múlik
Aztán lassan rájöttem valamire, amit eleinte nagyon nem akartam elfogadni. Egy kapcsolatot egy ember nem tud egyedül megjavítani. Bármennyire is szeretném, nem tudok önvizsgálatot végezni mások helyett. Nem tudok felelősséget vállalni azokért a dolgokért, amelyeket nem én követtem el. Nem tudom kierőszakolni a nyitottságot, az önreflexiót vagy a változásra való hajlandóságot.
És ami talán a legnehezebb felismerés volt: attól, hogy valami lehetséges lenne, még nem biztos, hogy valaha meg fog történni.
A terápiában végül nem azt tanultam meg, hogyan javítsam meg a kapcsolatunkat. Hanem azt, hogyan engedjem el azt az álmot, hogy egyszer majd olyan lesz, amilyennek mindig szerettem volna. Nem erre a kimenetelre számítottam, de a maga módján ez is jobbá tette az életemet.
Mert amíg görcsösen ragaszkodtam ehhez a fantáziához, minden találkozás egy újabb csalódás lehetőségét hordozta magában. Minden beszélgetéstől azt vártam, hogy most majd történik valami áttörés. Minden kudarc után újra és újra összetörtem egy kicsit.
Amikor viszont elkezdtem elfogadni a valóságot olyannak, amilyen, megszűnt ez az állandó belső harc. Nem azt jelenti, hogy már nem fáj. Nem azt, hogy minden rendben van. És végképp nem azt, hogy felmentettem bárkit a felelősség alól.
Csak azt jelenti, hogy nem akarom többé az életemet arra építeni, hogy egyszer majd más emberek megváltoznak. A szüleim azok, akik. A kapcsolatunk pedig az, ami. Lehet, hogy soha nem lesz olyan bensőséges, olyan mély vagy olyan őszinte, mint amilyenre vágytam. De ma már nem érzem kötelességemnek, hogy ezt mindenáron megjavítsam.
Néha a legegészségesebb döntés nem az, hogy tovább küzdünk egy kapcsolatért, hanem az, hogy elfogadjuk a határait.
Nekem végül nem az hozta meg a békét, hogy sikerült megváltoztatnom a szüleimet. Hanem az, hogy abbahagytam a lehetetlen feladatot, és elfogadtam, hogy nekem ebből kell tovább építkeznem.
