Nagyon jó volt újra találkozni a távolba költözött barátnőmmel, de több mint tíz évvel később, ha visszagondolok erre az útra, a legemlékezetesebb rész mégis az a két, egyedül töltött nap volt egy ismeretlen helyen. Van egy fényképem, amin Bradenburgi kapu előtt állva mosolygok: egy arra sétáló nőt kértem meg, hogy fényképezzen le. Egymagam vagyok a kép közepén, fölöttem a győzelem istennője áll négyfogatú szekerén, és mosolygok. Azzal a magabiztos mosollyal, ami most, a 40-hez közelebb már sokkal inkább a sajátom, de 24 évesen még éppen csak ismerkedtem vele.
Az utazás előtt sem gondoltam, hogy unatkozni fogok, de az is meglepett, hogy mennyire jól érzem magam. Már az első nap végén úgy éreztem, hogy ez az egész valami különleges. Felszabadító volt. Nem kellett alkalmazkodnom senkihez. Akkor mentem, amikor akartam, arra az utcára fordultam be, amelyik épp megtetszett. Ha megálltam fotózni egy virágbolt kirakatát vagy beültem egy kávézóba, senki nem nézett furán, nem sürgetett, nem kellett még csak meg sem beszélnem senkivel, hogy együnk-e egy sütit, vagy inkább inna egy limonádét. Csak én voltam, meg egy új város, amit felfedezhettem a saját ritmusomban.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Péntek reggel elküldjük a hét legolvasottabb Kikapcsolódás-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
