Véleménycikk: Schuster Borka
Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy sokszor azt érzem, nem elég meghoznom egy döntést, valamiféle indoklást, magyarázatot is találnom kell mögé, amivel azt elfogadhatóvá teszem.
Az utóbbi évek egyik legfelszabadítóbb felismerése volt számomra az, amikor rájöttem, hogy vannak döntések, amelyek meghozatalához pontosan elegendő annyi indoklás, hogy „ezt választottam”. Pont. Nem azért, mert minden döntésem tökéletes, hanem mert az életem az enyém.
És vannak helyzetek, amelyekben nem tartozom magyarázattal senkinek. Például: Olvass még a témában
„Miért rajong minden nő a díszpárnákért?” – Férfi szemmel mit értesz meg nehezen?
Ezt hozza 2026. március 4. a numerológia szerint: érdemes időt szánni a manifesztációra
A Vízöntő jegy jellemzői: Miért mások, mint bárki más?
Ülőmunkát végzőknek kötelező: 10+1 szuper segédeszköz, ami rendbehozza a tagjaidat
Amiért nem szeretnék több gyereket
Kevés személyesebb döntést tudok elképzelni annál, mint hogy valaki akar-e gyereket, és ha igen, hányat.
Mégis elképesztően természetesnek vesszük társadalmilag, hogy erről kérdezünk, véleményt formálunk, győzködünk vagy akár számon kérünk nőket. Mintha a gyerekvállalás nem az ember saját testével, életével, mentális és fizikai terhelhetőségével kapcsolatos döntés lenne, hanem valami közösségi ügy.
Sokáig én is úgy éreztem, hogy ha azt mondom, nem szeretnék több gyereket, akkor ezt valahogy meg kell indokolnom. Hogy el kell magyaráznom, miért érzem így, mi szól mellette, milyen praktikus vagy érzelmi okok állnak mögötte.
Ma már nem érzem ezt. Azt gondolom, hogy a saját testünk felett gyakorolt autonómia egyik legalapvetőbb része az, hogy eldönthessük: szeretnénk-e gyereket, és ha igen, mennyit. És ehhez nem szükséges „elég jó” indokot gyártani mások számára. Nem kell bizonyítani, hogy átgondoltuk eléggé. Nem kell felmentést kérni azért, mert mást szeretnénk, mint amit a társadalom vagy a környezetünk természetesnek tart.
Ez egy mélyen személyes döntés. És pontosan ezért nem közügy.
Amiért ezt a karrierutat választottam
A másik dolog, amiről meglepően sok elvárás és vélemény tud érkezni, az a munka.
Hogy miért nem akarok magasabb pozíciót. Miért nem hajtok még többet. Miért nem vállalok el plusz munkákat. Miért nem keresek többet, miért nem vagyok ambiciózusabb, miért nem „használom ki jobban a lehetőségeimet”.
És persze értem, honnan jön ez. Egy olyan világban élünk, ahol a teljesítményt és a státuszt gyakran az ember értékével mossák össze. Mintha mindig többet kellene akarni. Többet keresni, többet dolgozni, többet bizonyítani.
Csakhogy felnőtt emberként saját magamat tartom el, én felelek a megélhetésemért, és én viselem a döntéseim következményeit is. Éppen ezért az is az én dolgom, hogy eldöntsem: nekem mi fér bele.
Lehet, hogy kereshetnék valamivel többet egy másik munkával. De az is lehet, hogy cserébe sokkal stresszesebb lennék, kevesebb időm jutna a családomra, vagy egyszerűen boldogtalanabb lennék a hétköznapjaimban.
És őszintén? Nem hiszem, hogy erről bárkinek elszámolással tartoznék.
A párkapcsolati életemért
Talán ez az a terület, ahol a legtöbb ítélkezést tapasztaltam – és valószínűleg sokan mások is – nőként.
Hogy kit szeretünk. Hogyan szeretünk. Hány partnerünk volt. Mit csináltunk velük. Mi fér bele nekünk egy kapcsolatba, és mi nem.
Valamiért még mindig erősen él az a társadalmi reflex, hogy a nők szexualitása nyilvános véleményezés tárgya lehet. Hogy magyarázkodnunk kell a döntéseink miatt, mintha másoknak közük lenne ahhoz, hogyan élünk a saját testünkben.
Pedig őszintén hiszek abban, hogy amíg másokat nem bántok vele, addig nem tartozom magyarázattal senkinek sem a szexuális orientációmért vagy érdeklődésemért, sem azért, hogy hány partnerem volt, és velük milyen kapcsolatban éltem meg az intimitást.
Felnőtt nőként ezeket a döntéseket én hoztam meg a saját testem felett.
És mivel a testem kizárólag az én tulajdonom, ezeket a döntéseket nem kellett sem akkor, sem utólag jóvá hagyatnom senkivel.
Azt hiszem, sok nő számára ismerős az érzés, hogy folyamatosan próbál „elég elfogadhatóan” élni. Elég jó nőként, elég jó anyaként, elég jó partnerként, elég jó dolgozóként létezni úgy, hogy közben mindenki elvárásainak megfeleljen.
Csakhogy az életünk nem közügy. Az életünk csak a miénk. És végső soron majd magunknak kell elszámolnunk azzal, hogy úgy életük-e, ahogyan szerettük volna.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
