A II. világháború alatt néhány távolabbi rokonom Amerikába disszidált. Tőlük kapott a nagymamám hatalmas kagylókat: jól emlékszem, mikor látogatóba érkeztünk, első dolgom volt a fülemre szorítani őket.
Én is meghallgattam a mesét, miszerint a tenger zúgását hallani a kagylókban. Máig sem tudom, hogy a nagymamám is ebben hitt, vagy csak azért mondta ezt, hogy teljesen elkápráztasson. Mindenesetre varázslatos volt, főleg akkor, amikor a tenger és az óceán érintéséről még csak álmodozni is távolinak tűnt.
Aztán most, hogy elsuhant 30 év, már én hallgatom az oviból izgatottan hazaérkező kislányom beszámolóját, miszerint: „tudtam-e, hogy a tenger zúgását halljuk, ha a fülünkre szorítjuk a kagylót”? Hát, így álltunk neki kutakodni, vajon tényleg erről van-e szó, vagy valami trükkel ámítanak minket a nagymamák és az óvó nénik.
A mai napig abban a hitben voltam, hogy a vér áramlását halljuk
Amikor előttem is lehullt a lepel, hogy bizony nem a tenger hullámainak csapkodását hallom vissza a kagylókban (sajnos), akkor logikusnak tűnt a magyarázat, hogy a saját erem lüktetését fedezhetem fel a ritmusban. Valójában, ha nagyon csend van, könnyen meghallhatjuk ezt az ütemet: mikor este megfelelő szögben fekszünk a párnán, vagy éppen akkor, mikor alámerülünk egy kád vízben. Jó ideig a tudósok is erre az elméletre alapoztak, aztán jött a cáfolat. A tenger zúgása mindig ugyanolyan ütemű, hangú és hangerejű a kagylókat tekintve, még akkor is, ha fokozzuk a vérnyomásunkat.
Tehát, pontosan ugyanazt fogod hallani akkor is, ha teljes nyugalomban hallgatod és akkor is, ha éppen lesprinteltél párszáz métert. Ez nem lenne lehetséges akkor, ha a saját vérünk áramlását hallanánk vissza.
De ha nem is a vér lüktetése, akkor mi okozza a különleges hangot?
A következő feltételezése a kutatóknak az volt, hogy a hangért az az egyensúlyérzékelésünkért felelős folyadék okolható, amelyik a fülünkben csörgedezik. Ez megint egy logikusnak tűnő magyarázat, hiszen a halláshoz is kapcsolódik, és persze állandónak hat. De ismét kudarc következett az egyszerű teszt után: a belső fülünkben levő folyadék mozgásban van, és amikor a fejünket mozgatjuk, változnia kellene a hangoknak, de ez az eltérő szögek hatására sem történt meg.
És akkor jött a nagy gondolat: a kagylókban hallható tengerzúgás valójában nem más, mint a levegő áramlása.
Ez az áramlás pedig zúgó, morajlásra emlékeztető hangot eredményez és tulajdonképpen ezt halljuk vissza, mikor a fülünkre szorítjuk a kagylót. Ezt végül sikerült is igazolniuk a szakértőknek, akik azt tapasztalták, hogy a teljesen hangszigetelt szobákban nem hallunk semmit a fülünkre szorított kagylóból.
Andrew King, az Oxfordi Egyetem Integratív Idegtudományi Központjának igazgatója úgy nyilatkozott, hogy háttérzaj nélkül a kagylókból is csak a néma csend áramlik. Azok a hangok, amiket normális körülmények között a kagylókból hallunk, valójában nem a kagylóból és nem is a testünkből jönnek, hanem a körülöttünk áramló levegőnek köszönhetőek.
A triviális magyarázat
„Valójában környezeti, vagy háttérzajt hallunk, amelyeknek megnő az amplitúdója a kagyló különleges felépítésének köszönhetően” – magyarázta King. „A kagyló felerősít bizonyos hangfrekvenciákat, így azok hangosabbak, jobban hallhatóak számunkra. Mivel az óceán hangja is alacsony frekvenciájú hang, hasonlít a kagylóban hallott hangokhoz.”
A hangok egyébként attól függenek, milyen formájú az adott kagyló, ugyanis a benne levő, ívelt felületek más és más szögben verik vissza a belépő hanghullámokat. Így egyes frekvenciák felerősödnek, mások pedig tompulnak.
Úgy tűnik, sikerült megfejteni gyerekkorunk egyik legvarázslatosabb és leginkább megfoghatatlan jelenségét. Persze, ettől még ugyanolyan áhítattal fogjuk a fülünkre szorítani most is a kagylókat. A hatás még annak függvényében sem marad el, hogy immáron a tudományos háttérről is fel tudjuk világosítani a következő generációt.