Nem szerette a munkáját, szabályosan szenvedett miatta. De nem volt más lehetősége: valamiből meg kellett élnie.
Így aztán minden áldott hajnalon félkómás állapotban kikecmergett az ágyból, nagy csésze méregerős kávéval merényletet követett el a gyomra ellen, 4 szál zsinórban egymás után elszívott cigivel a tüdeje ellen, felöltözött, került egyet a kutyával a háztömb körül, reggeli gyanánt a buszhoz tartva elmajszolt két kiflit. Félórás zötykölődés után fáradtan beesett az öltözőbe, átöltözött, és beállt a pult mögé.
– Három percet késtél – nyomta az orra alá az óráját a főnöke, majd gyorsan elhadarta, milyen fontos a pontosság, a figyelmesség az ő szakmájukban, és hogy csak tisztában legyen vele: nem fogja szó nélkül tűrni a léhaságát: ma büntetésből neki kell munkaidő után kivikszolnia a kirakatüveget.
Ő nyugalmat színlelve vállat vont, pedig legszívesebben a képébe ordította volna a kis kopasz buzgómócsingnak a véleményét. De nem tette – nem tehette. Ehelyett mosolyt erőltetett az arcára, és a soron következő vásárlóhoz fordult:
– Mit adhatok?
– Segíthetek valamiben?
– Mit tetszik kérni?
– Köszönjük a vásárlást.
– Nézzen be hozzánk holnap is…
– Fogyassza egészséggel…
És ez így ment egész álló nap, hajtogatta a jól ismert mondatokat már ezredjére is, arcizmai már görcsben álltak a kötelező vigyorgástól, lábai majd leszakadtak a folyamatos állástól. Másokat kiszolgálni, mások kényét-kedvét lesni, mások rigolyáit elviselni, igazat adni minden helyzetben – néha borzasztóan megalázó tudott lenni. Nem erről álmodott, az biztos.
Utazni akart, világot látni, más kultúrákat, más habitusú embereket megismerni – idegenvezetőként szeretett volna dolgozni, izgalmas kalandokat akart megélni… És ehelyett itt áll már tíz éve a kopott felületű pult mögött, és arra vár, hogy a sokadik arctalan vevő végre előkaparja pénztárcája legmélyéről azt a nyomorult aprópénzt, amivel fizetni akar.
Elege volt. Elege volt a sivár mindennapokból, az értelmetlen perspektíva nélküli életből. Elege volt abból, hogy minden este hullafáradtan esik be az ágyba, hogy neki örömtelen az élete, miközben körülötte mindenki elégedett és boldog.
– Kicserélné nekem ezt a kakaós csigát? Nincs benne elég kakaó… – dobta vissza a péksüteményt felháborodottan az egyik vásárló, oly undorral az arcán, mintha valami szennyes, és alantas dolgot fogott volna meg.
Nézte-nézte a talpig sminkben előtte álló nőt, a rózsaszínűre festett műkarmait, és elhatározásra jutott.
– Nem. ÉN nem cserélem ki – felelte, majd bezárta a kasszát.
– De kérem? Milyen viselkedés ez? – nézett rá értetlenül a szőke nő olyan mély felháborodással a hangjában, hogy nevethetnékje támadt tőle.
– Épp időszerű viselkedés. Én, ha innen kimegyek, beadom a felmondásomat. De ígérem, azonnal küldök egy kolléganőt, aki foglalkozik majd az Ön égető problémájával. – mondta mosolyogva, majd elégedetten ment ki az öltözőbe.
Nem szerette a munkáját, s nem is akart tovább szenvedni miatta.