De vajon tényleg jó ötlet emojival kitakarni a gyerek arcát, vagy csak az önámítás kelepcéjébe esünk ezzel? Hiszen, ha már úgyis posztolunk a gyerekről, az életének részleteiről, szokásairól, fejlődési mérföldköveiről – akkor nem ugyanúgy átlépünk-e egy határt?
Egy gyerek arca kétségkívül egyedi azonosító. Ha felismerhető, az adatvédelmi szempontból is kockázatos lehet. De mi van azokkal a bejegyzésekkel, ahol ugyan nem látszik az arca, mégis kiderül, mikor született, milyen nevet adtunk neki, milyen játszótérre jár, hogyan halad a hozzátáplálással, mitől fél, vagy épp mit szeret olvasni? Ezek az információk egyenként talán ártalmatlannak tűnnek, de együtt kirajzolnak egy képet – egy életet –, amiről a főszereplőnek még nincs beleszólása, és talán még sokáig nem is lesz.
A kérdés nem csak az, hogy kitakarjuk-e a gyerek arcát
A kérdés az, hogy mi számít „megoszthatónak” egy olyan korban, ahol a személyes élmények egyre inkább tartalomként jelennek meg. Hol a határ a családi napló és a követőgyűjtés között? Meddig szól rólunk, a szülői élményünkről, az örömeinkről, a kihívásainkról – és mikor kezd el a gyerekről szólni úgy, hogy közben ő nem tudja megmondani, akarja-e ezt? Olvass még a témában
Egyesek szerint a gyerekekről való posztolás olyan, mint egy digitális napló: segít feldolgozni a mindennapokat, közösséget épít, támogatást ad más szülőknek. Mások viszont úgy látják, ez egy egyoldalú szerződés, ahol a gyerek élete válik közkinccsé anélkül, hogy ebbe bármilyen beleszólása lenne.
És ebben az összefüggésben a kitakart arc inkább szimbolikus gesztus: azt mutatja, hogy tudatában vagyunk annak, hogy határt kellene húzni – de vajon eleget teszünk-e ennek az igénynek, vagy az odabiggyesztett emojival csak mi takarózunk?
Nem biztos, hogy a kitakarás elég
Az arc kitakarása egyértelműen egy szándékosan megtett, óvó lépés, amit a felelős szülők a digitális korban azért tesznek, hogy védelmet kínáljanak életük azon szereplőinek, akik még nem tudnak beleegyezést adni az online megjelenéshez. De az a fajta védekezés nem biztos, hogy elég. Mert nem az arc a lényeg – hanem az ember mögötte. A történetek, amiket megosztunk róla. A mondatok, amiket kimondunk helyette. Az online jelenlét, amit mi építünk neki, ő pedig majd megörököl. Akkor is, ha nem volt ott az arca – hiszen, aki ismeri vagy megismeri, úgyis pontosan tudja, hogy róla van szó.
Az ismerőseink jó eséllyel a gyerekünket is ismerik – vagy, ha nem találkozunk velük olyan gyakran, jó eséllyel sokat megtudnak róla a közösségi médiás felületeinkből – csak éppen az arcát nem látják. De van ennek érelme így? Logikus dolog egy arcot rejtegetni, de olyan sok minden mást megosztani?
Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy kitakarjuk-e a gyerek arcát egy emojival. Inkább az, hogy készen állunk-e majd vele együtt tanulni erről az új világról és a tudatosságról. Tudunk-e úgy beszélni róla, hogy közben megtartjuk neki a jogot, hogy egyszer majd ő döntse el, mit akar elmondani önmagáról – és mit nem. És tiszteletben tudjuk-e tartani, ha úgy dönt, hogy az arcánál sokkal több mindent akar megőrizni magának a világtól.
