Az abortuszjog körüli vitákban újra és újra felbukkan egy kérdés, ami első hallásra teljesen jogosnak tűnik: mi van az apával? Van-e, lehet-e beleszólása abba, hogy a nő, akit teherbe ejtett, megtartja-e a gyermeket? Mi történik akkor, ha ő szeretné, vállalná, felnevelné? Ha készen állna az apaságra, miközben a nő nem?
Ez a kérdés érzelmileg nehéz, és szerintem nem is lehet róla úgy beszélni, mintha pusztán jogi vagy elméleti vita lenne. Valódi emberek valódi veszteségei, fájdalmai vannak mögötte.
És igen: a jelenlegi helyzetben az apa nem dönthet.
Olvass még a témában
3 ok, amiért minden vita után negatív spirálba kerülsz – így kezeld a katasztrofizálást
Ez a természetes olaj a megoldás hajhullás ellen
„A fényes belsőnk felmegy a csillagokhoz” – Amikor a gyerek hátborzongatót mondott
Megváltoztatják az életedet a következő újévi fogadalmak, és még be is tarthatóak!
Ha a nő úgy határoz, hogy nem szeretné kihordani a terhességet, akkor ezt a döntést egyedül hozza meg. Ez sokak számára igazságtalannak, kegyetlennek, sőt embertelennek tűnhet.
És mégis: azt gondolom, hogy nincs ennél helyesebb megoldás.
Tetszik vagy sem, szülőként nem egyenlőek a terheink. És ebből következik az is, hogy nem lehetnek egyenlőek a jogaink sem. A várandósság nem egy absztrakt állapot, nem egy közös projekt, ami „mindkettőnk teste egy kicsit”. A terhesség és a szülés egy konkrét ember testével történik. A biológiai anya testével. Az ő egészségével, fájdalmával, kockázataival, életével.
Amíg egy terhesség létezik, addig az nem csak „egy leendő gyermek”, hanem egy nő testében zajló biológiai folyamat. És ha ő úgy dönt, hogy ezt nem vállalja, akkor ebbe senkinek nem lehet beleszólása. Sem erkölcsi, sem jogi értelemben.
Értem az apák fájdalmát. Értem azt az érzést, hogy valami történik, amibe nincs beleszólásuk, pedig érintettek. Értem, hogy ez tehetetlenséget, gyászt, dühöt szülhet. Ezek valós érzések, és nem gondolom, hogy bagatellizálni kellene őket. De az érzéseink jogossága nem jelent automatikusan jogosultságot mások teste felett is.
A biológiát nem lehet igazságossá szavazni. Nem lehet azt mondani, hogy „akkor legyen fele-fele”, mert a terhesség nem felezhető. Nem lehet kompromisszumos megoldást találni arra, hogy ki viselje a testi következményeket.
Az anya viseli. Pont.
De mi van, ha az apa vállalná?
És amikor felmerül az az érv, hogy „de mi van, ha az apa vállalná, a nő pedig nem?”, akkor mindig fel kell tenni a következő kérdést is: mégis mi lenne az alternatíva? Akarata ellenére kényszerítünk egy nőt arra, hogy kilenc hónapig hordjon ki egy terhességet, majd megszüljön egy gyermeket? Egy olyan testi és lelki folyamaton menjen keresztül, amit nem akar, nem tud, vagy nem bír el? Ez nem igazságosság lenne, hanem erőszak. Állami, társadalmi szintre emelt barbárság.
Hiszek az apák jogaiban. Hiszek abban, hogy amikor egy gyermek megszületik, az apát teljes értékű szülőként kell kezelni. Ugyanolyan felelősséggel, ugyanolyan elvárásokkal, ugyanolyan jogokkal. Hiszek abban is, hogy az apaság nem másodlagos szerep, nem „segítség”, hanem önálló, meghatározó kapcsolat a saját jogán.
De egy ember jogai csak addig terjednek, amíg nem korlátozzák egy másik emberét. És egy másik ember teste fölött döntéseket hozni már messze ezen a határon túl van.
Az abortusz kérdése nem az apák ellen szól. Hanem a nők testi önrendelkezéséről. És amíg a terhesség nem megosztható, addig a döntés sem lehet az. Ez fájdalmas igazság. De attól még igaz.
